Nagyjából kilencszázhatvanezer forint. Nem világvége, de maguknak… – Katalin elharapta a mondatot. – Egy átlagos családnak ez már nagyon is megérződik. Műszaki holmik, éttermek, ajándékok az apjának, valami hangszórók az autóba. És mindig ugyanazt hajtogatta: „Kell, hogy minden tisztességesen nézzen ki.”
– Tisztességesen – ismételte Anna halkan. – Ez lett az év legundorítóbb szava.
– Fogalmam sem volt róla, hogy utána maguknak nem marad pénzük. Tényleg nem tudtam. Igen, belekötöttem a salátákba. Ostoba voltam. Van ez a förtelmes szokásom, mintha csak akkor vennének észre, ha valami megjegyzést teszek. De azt soha nem tettem volna meg, hogy leüljek megenni az utolsó fizetésüket. Érti?
– Nem tudom, értem-e.
– Ezt megérdemlem.
– Azért jött, hogy bocsánatot kérjen?
– Azért is. Meg azért, hogy megmondjam: nem fogom rábeszélni, hogy menjen vissza hozzá. Nincs hozzá jogom. Én neveltem Pétert olyanná, hogy azt higgye, a szeretetet kirakattal kell bizonyítani. Ebben nekem is részem van. A férjemmel a kilencvenes években így éltünk: belül üres volt minden, kifelé mégis tartottuk magunkat. Ezzel mérgeztem meg őt. Csak ő felnőtt, és már magát kezdte mérgezni vele.
Anna nézte az asszonyt, és most először nem az asztalnál ülő anyóst látta benne, hanem egy fáradt, hétköznapi anyát. Nem valami jóságos tündért, persze. Katalin még mindig egyenes háttal ült, keményen fogalmazott, összeszorította a száját. De a hangjában volt valami repedés.
– Miért nem szólt nekem korábban? – kérdezte Anna.
– Mert hittem a fiamnak. Az anyák sokszor tovább hisznek a fiaiknak, mint kellene. Ez nem erény. Vakság.
– Péter tudja, hogy itt van?
– Nem.
– Ha megtudja, jelenetet rendez.
– Rendezzen. Én is szeretnék végre színház nélkül élni.
– Mit vár tőlem?
– Semmit. Csak azt akartam, hogy tudja: maga nem őrült, nem kapzsi és nem hálátlan. Magát becsapták. Engem is. Csakhogy magának ez többe került. A testével, az éhségével, az idegeivel fizetett érte.
Anna az ablak felé fordította a fejét.
– Furcsa. Annyiszor elképzeltem, hogy majd egyszer valami igazán kegyetlent mondok magának. Valami szép, éles mondatot. Most meg nincs hozzá kedvem.
– Mondja ki, ha szüksége van rá. A rám eső részt megérdemlem.
– Nem kell. Belefáradtam, hogy mindenkinek kiosszam, ami jár. Inkább a saját életemet próbálnám összerakni.
Katalin bólintott.
– Elválnak?
– Igen.
– Ha szükséges, a bíróságon tanúsítom, hogy ezek az adósságok az ő magánügyei. Megvannak az utalások, az üzenetek. Ne hagyja, hogy magára akassza azt, amit a saját koronájához szedett össze.
Anna halványan elmosolyodott.
– Az ő koronája füstölt lazacból volt.
– Meg az én ostobaságomból.
– Nem muszáj ezt mondania.
– De. Későn, de muszáj.
Ekkor Anna telefonja megrezzent. Péter hívta. Anna Katalinra pillantott.
– Felvegyem?
– Vegye. Ha már színház, legyen premier díszletek nélkül.
Anna kihangosította a készüléket.
– Igen, Péter.
– Anna, anyám nálad van?
– Igen.
– Ezt most komolyan mondod? Anya, mit keresel ott?
Katalin közelebb hajolt a telefonhoz.
– Beszélgetek azzal az emberrel, akit te két éven át konyhai berendezésként mutogattál.
– Anya, ne kezdd el előtte.
– Pont előtte fogom elkezdeni. Miért mondtad nekem, hogy Anna akar drága asztalt?
– Nem így mondtam.
– De pontosan így mondtad. Megvannak az üzenetek.
– Te turkáltál a telefonomban?
– Igen. Késői nevelési módszer, de meglepően tanulságos.
– Anya!
– Ne anyázz itt nekem. A pénzt, amit élelmiszerre utaltam, mire költötted?
– Élelmiszerre.
– Hazugság. Láttam a kivonatokat. Hitelkártya, autómosó, hangszórók, étterem a haveroddal. Hazudtál nekem, hazudtál a feleségednek, és közben még azt az arcot is felvetted, mint akit nem becsülnek meg, pedig ő tart el mindenkit.
Péter néhány másodpercig hallgatott.
– Anna, ez nem így van. Összekuszálódtak a dolgok. Én jót akartam.
– Kinek? – kérdezte Anna. – Nekem? Amikor majonézes kenyeret ettem?
– Én nem tudtam…
– Elég – vágott közbe Katalin. – Azért nem tudtad, mert nem akartad tudni. Én sem akartam. Most már tudom. És még valami: apádhoz és hozzám egyelőre ne gyere. Nem azért, mert nem szeretlek. Hanem mert nem akarok többé olyan asztalnál ülni, amit más könnyeiből fizettek.
– Anya, most megtagadsz?
– Nem. A hazugságaidat tagadom meg. A kettő nem ugyanaz. Élj egy kicsit, fizesd vissza a tartozásaidat, tanuld meg hősi póz nélkül megvenni a hajdinát. Aztán beszélünk.
– Anna, elégedett vagy? Most már az anyámat is ellenem fordítottad.
Anna lehunyta a szemét.
– Péter, te fordítottál magad ellen mindenkit. Én csak kimentem a nézőtérről.
– Tönkretetted a családunkat.
– Nem. Csak nem támasztom tovább azt, ami már régen megrepedt.
– Szerettelek.
– Azt szeretted, amikor kényelmes voltam.
– Te meg most szent lettél?
– Nem. Dühös vagyok, kimerült, és végre jóllakott. Ez sokkal jobb.
Péter bontotta a vonalat.
A szobára csend ereszkedett. A fal túloldalán Mónika néni hangosabbra vette a tévét; valaki lelkesen magyarázott benne a paradicsomtermésről. Az életnek, mint mindig, most sem volt érzéke ahhoz, milyen zenét válasszon a tragédiák alá.
Katalin felállt.
– Megyek.
– Köszönöm, hogy elmondta az igazat.
– Ez nem ajándék. Tartozás.
– Akkor is köszönöm.
– Anna… maga sosem volt különösebben a szívem csücske.
– Kölcsönös, Katalin.
– Helyes. Legalább őszintén kezdjük. De most már tisztelem magát. Nem azért, mert elment. Hanem mert nem hazudott tovább velünk együtt.
– Nem nemességből mentem el. Egyszerűen nem bírtam tovább.
– Az emberek gyakran akkor válnak őszintévé, amikor már nem bírják tovább. A többi csak irodalom.
Katalin megfogta az üres szatyrot, de Anna megállította.
– Az ételt hagyja itt.
– Itt hagyjam?
– Igen. Nem vagyok annyira büszke, hogy visszautasítsak egy csirkét. Főleg, ha most nem jár hozzá előadás.
Katalin ekkor először mosolyodott el. Röviden, ferdén, emberien.
A válást két hónap múlva mondták ki. Péter a tárgyalóteremben soványabbnak, idegesebbnek látszott; azt a kabátot viselte, amelyet Anna választott neki az előző télen. Próbálta bizonygatni, hogy elhamarkodták, hogy a házasság még megmenthető, hogy mindenki követ el hibákat. A bírónő fáradt arccal hallgatta, úgy, mint aki aznap már öt változatban hallotta ugyanazt: „Nem akartam, csak így alakult.”
Anna nyugodtan ennyit mondott:
– Közös vagyon nincs. Gyermek nincs. A békülés lehetetlen.
Péter ránézett.
– Már tényleg semmit nem érzel?
– Érzek. Éppen ezért válok el.
A folyosón utolérte.
– Eladom az autót.
– Rendben.
– Kifizetem az adósságokat.
– Így helyes.
– Anya alig beszél velem.
– Felnőtt ember. Majd eldönti, hogyan rendezi magában.
– Anna, és ha tényleg megváltozom?
Anna harag nélkül nézett rá. Talán ez fájt neki a legjobban.
– Változz meg. Csak ne azért, hogy engem visszaszerezz. Hanem azért, hogy a következő nő melletted ne tanulja meg marékszámra beosztani a tésztát.
– Te már el is temettél?
– Nem. Végre elengedtelek. Ez nagy különbség.
Péter válaszolni akart, de nem talált szavakat. Hosszú idő óta először nem volt kéznél egy szerep sem: sem a sikeres fiúé, sem a sértett férjé, sem a családfenntartóé, sem az áldozaté. Csak egy férfi állt a bíróság folyosóján, kezében a válási papírral és olyan tartozásokkal, amelyeket többé nem lehetett családinak nevezni.
Anna kilépett az utcára. Szürke nap volt, az aszfalt nedvesen csillogott, a megállóban két nyugdíjas asszony veszekedett a busz miatt, a levegőben benzin és egy bódéból áradó sült tészta szaga keveredett. Vett magának egy káposztás péksüteményt. Forró volt, csámpás, égette az ujjait. Beleharapott, aztán felnevetett.
Nem azért, mert hirtelen minden rendbe jött. Nem jött rendbe. A szobája kicsi volt, a fizetése átlagos, előtte számlák, magány és hosszú esték álltak, amikor újra meg kellett tanulnia nem figyelni idegen lépésekre a folyosón.
De az a péksütemény az övé volt. A saját pénzén vette. Úgy ette meg, hogy senkinek nem kellett elszámolnia vele, nem kellett hálálkodnia érte, nem volt ünnepi abrosz, és nem szólt fölötte senki hangja: „Roskadozzon az asztal, érted?”
És hosszú hónapok óta először Anna nem azon gondolkodott, hogyan húzza ki a következő fizetésig, hanem azon, hogy az életnek talán nem is kell gazdagnak látszania. Elég, ha nem hamis.