– Eszter, ez a lazac valahogy kiszáradt – jegyezte meg Gergő, miközben fintorogva piszkálta a sajtos kéreg alá sült halat. – Mondtam én, hogy rendes marhahúst kellett volna venni. Nézd meg őket, a srácok alig tudják lenyelni.
Az egyik régi iskolai barátja erőltetett mosollyal a salátás tál felé nyúlt. A szobára kellemetlen, sűrű csend telepedett.
Én az ajtóban álltam, kezemben a tiszta tányérokkal megrakott tálcával. Olyan erősen markoltam a műanyag szélét, hogy halkan megroppant az ujjaim alatt.
A halat én vettem. Aznap reggel, közvetlenül egy huszonnégy órás gyógyszertári műszak után. A saját pénzemből. Ahogy a drága sajtokat, a felvágottakat és a friss zöldségeket is, amelyeket a vendégei most jóízűen fogyasztottak. Négy hónap együttélés alatt Gergő pontosan két dolgot hozott ebbe a lakásba: egy csomag olcsó teát és egy tekercs papírtörlőt.
– Viszont kényelmes nő – dőlt hátra Gergő a széken, és annyira halkította le a hangját, hogy a szavai épp csak hozzám jussanak el. – Van saját lakása, dolgozik is. A konyhában persze nem mesterszakács, de most, hogy férfi van a háznál, majd megtanítjuk, mi a rend. Hé, Eszter! – emelte fel hirtelen a hangját. – Hozd már ki a szudzsukot a hűtőből. Minek dugdosod? Vagy az már túl jó az én barátaimnak?
Néztem ezt a nagy kenyérkeresőt. Télen állított be hozzám egyetlen kockás, ócska táskával. Az én ételemet ette, az én kanapémon terpeszkedett, és most az én asztalomnál próbálta magát fontos embernek mutatni, pimasz, józan hangon, az én pénzemből.
Szó nélkül letettem a tálcát a komódra. Megfordultam, és bementem a hálóba.
Az ágy alól előhúztam ugyanazt a poros kínai táskát, amelynek a cipzárja folyton akadt. Kinyitottam a szekrényt. Egy marékra fogtam a kinyúlt térdű melegítőnadrágját, néhány pólóját meg a zoknijait. Mindent belegyömöszöltem. A tetejére odadobtam a borotváját is. A cipzár belekapott az anyagba, én pedig akkorát rántottam rajta, hogy majdnem a kezemben maradt a húzóka.
Felvettem a papucsomat, megragadtam a táska füleit, és kivonszoltam az előszobába.
– Mi ez a cirkusz? – dugta ki Gergő a fejét a nappaliból. Amikor meglátta a holmiját a lábtörlőnél, megnyúlt az arca.
– A műsornak vége. Fogd a cuccodat, és menj el.
Az asztalnál ülők egyszerre némultak el. A székek csikorogva mozdultak meg a padlón.
Gergő arca kivörösödött, a nyakán csúnya vörös foltok jelentek meg.
– Most komolyan meg akarsz alázni a többiek előtt? – sziszegte, és tett felém egy lépést. – Teljesen megőrültél? Négy hónapja itt élek! A mikrót is én vettem ide! Nem megyek sehova. Jogom van itt lenni!
– Egyetlen jogod van: hallgatni – mondtam, miközben elfordítottam a zárat, és kitártam a bejárati ajtót. – A közös lakhatás nem ad neked egyetlen négyzetcentimétert sem az én lakásomból. A mikró elektronikus blokkja pedig ott van a banki alkalmazásomban, az én kártyámmal fizettem. Ha egy percen belül nem távozol, rendőrt hívok, és magánlaksértés miatt teszek bejelentést. Világos voltam?
A barátai hamarabb felfogták, mint ő. Oldalazva kisurrantak az előszobába, lesütött szemmel lekapták a kabátjaikat a fogasról, és szinte kiömlöttek a lépcsőházba.
Gergő még ott toporgott, egyik lábáról a másikra állva. Az előbbi magabiztosságának nyoma sem maradt.
– Eszter… ugyan már, elég legyen. Csak vicceltem. Vendégek voltak, kicsit hülyén jött ki…
– Telik az idő, Gergő. A körzeti rendőr a szomszéd házban lakik. Nem fog sokáig tartani, míg ideér.
Dühében belerúgott a küszöbnél fekvő szőnyegbe, felkapta a ormótlan táskáját, és kabát nélkül, nagy robajjal kiviharzott az ajtón.
Kétszer ráfordítottam a kulcsot a zárban. Aztán megigazítottam a félrecsúszott lábtörlőt.
Éjfél körül kezdett őrjöngeni a telefonom. Gergő hosszú üzeneteket küldözgetett. Először fenyegetőzött, aztán sajnáltatta magát: „Hol aludjak?” „Legalább küldj egy ezrest, nincs elég pénzem szállásra.” Reggelre pedig előállt a zseniális követeléssel: „Add vissza az internet árát. A múlt hónapban én fizettem!”
Egyszerűen letiltottam a számát.
Később a munkahelyemen a barátnőim hitetlenkedve csóválták a fejüket. – Hogy bírtad ki ilyen nyugodtan? Legalább mindent a fejéhez kellett volna vágnod. Vagy összetörni egy tányért!
De minek? Amikor egy felnőtt férfi szándékosan megaláz a saját otthonodban, ráadásul a te pénzeden élve, ott már fölösleges minden magyarázat. Az élősködők mindig keresnek valakit, akinek a hátán ingyen utazhatnak. Csakhogy az én lakásomban az ellenőr már végigment a kocsin, és a potyautast leszállították.