A hívást megszakította, és csak akkor vette észre, milyen görcsösen markolja a telefont. Az ujjai szinte fájtak. Réka kilépett a szobából, és kérdőn nézett rá.
– Na?
– A kacsa győzelmet aratott a családi hagyományok felett.
– És Péter?
– Könyörgött, hogy legalább legyek otthon. Nem kell csinálnom semmit, csak üljek ott. Mint valami dísztárgy. Úgy látszik, nélkülem nem elég reprezentatív az asztal.
– Sírsz?
– Nem. Még nem. Gondolom, majd később, menetrend szerint.
Aznap éjjel Anna alig hunyta le a szemét. Nem azért, mert bizonytalan lett volna. Kétség nem maradt benne. Csak valami ólomsúlyú kimerültség ült rajta, olyan mély, mintha nem két év alatt gyűlt volna össze, hanem már gyerekkora óta hordozná. Újra meg újra Péter mondata zakatolt a fejében az anyjáról meg a szegénységről. Eszébe jutott a saját édesanyja, a régi konyha, a margarétás viaszosvászon, a csirkefarhátból főtt leves, meg azok az esték, amikor áramszünetnél gyertyafényben vacsoráztak. Nem romantikából, hanem mert elmaradt a számla. Nehéz volt, igen. De szégyen nem tapadt hozzá. Péter mellett viszont folyton szégyenkeznie kellett: az üres hűtő miatt, a kopott csizmája miatt, a saját ingerültsége miatt, és azért is, mert nem tudott hálás lenni azért, amit Péter „családnak” nevezett.
Reggel üzenet érkezett Pétertől.
„Anya korábban elment. Apa végig hallgatott. Anya azt mondta, hálátlan vagy.”
Anna nem válaszolt.
Egy óra múlva újabb üzenet jött.
„Bocsáss meg. Elragadtattam magam. Találkozzunk este, beszéljük meg.”
Aztán még egy.
„Nem tudtam, hogy te ezt ennyire magadra veszed.”
Anna csak ennyit írt vissza:
„Nem is akartad tudni.”
Három nappal később kivett egy szobát a város szélén, egy családi házban, egy Mónika nevű asszonynál. A munkahelyéig negyven percet kellett buszoznia, de a szoba tiszta volt: vaságy, ruhásszekrény, és egy ablak az udvarra, ahol reggelente a szomszéd kakasa ordított, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a környék hivatalosan már városnak számít.
Mónika gyakorlatiasan fogadta.
– A férje tette ki?
– Én jöttem el.
– Akkor ügyes. Teát kér?
– Kérek.
– A lakbér pontosan, férfiakat nem hoz fel, a fürdőben a haját maga után kiszedi. Sírni lehet, csak ne hangosan, mert gyenge a szívem.
– Igyekszem.
– Az igyekezet már fél siker. Maga a harmadik elvált albérlőm. Az első visszament, a második hozzáment egy villanyszerelőhöz, a harmadik most maga. Vegyesek az eredmények, de túl lehet élni.
Péter minden este telefonált. Eleinte ingerülten, aztán panaszosan, később már majdnem gyengéden.
– Anna, bevásároltam. A listád alapján. Semmi különös. Csirke, krumpli, alma. Látod? Felfogtam.
– Gratulálok, vettél magadnak ennivalót. Üdv a felnőttek világában.
– Ne gúnyolódj, kérlek. Így is borzasztóan vagyok.
– Én is borzasztóan voltam. Csak közben még salátát is kellett aprítanom.
– Beszéltem anyával. Azt mondta, lehet, hogy túlzásba estem.
– A „lehet” azok kedvenc szava, akik nagyjából huszonhétezer forinttal ezelőtt lépték át a határt.
– Anna, én tényleg vissza akarok csinálni mindent.
– Én meg nem akarok visszamenni oda, ahonnan egyszer már kijöttem.
– De hát házasok vagyunk. Egy család.
– A család két emberről szól. Nálunk hárman voltunk: te, én, meg a rettegésed attól, hogy anyád csalódik benned. És ez a félelem mindig közénk ült. Ráadásul ő kapta a legjobb falatokat.
– Kegyetlen vagy.
– Nem. Csak végre pontosan fogalmazok.
Egy hét múlva Péter megjelent a szalon előtt, ahol Anna dolgozott. A bejáratnál ácsorgott egy szupermarketes csokorral: három rózsa celofánban, szalaggal átkötve. Anna a műszak végén lépett ki, meglátta, és fáradtan kifújta a levegőt.
– Péter, ne várj rám így.
– Csak szerettem volna normálisan beszélni veled. Nem telefonon.
– Akkor beszélj.
– Beülünk valahová?
– Nem. Kimerültem. Mondd itt.
– Itt, az utcán?
– Miért? Te szereted, ha minden látványos.
Péter arca megrándult.
– Anna, nem értettem, hogy ez neked ennyire komoly. Azt hittem, csak morogsz, mint minden feleség.
– Köszönöm ezt a kifinomult betekintést a női lélek működésébe.
– Hülye voltam, jó? Féltem, hogy a szüleim azt gondolják, nem boldogulok. Apám egész életemben azt hajtogatta: „Egy férfi éljen úgy, hogy az anyjának ne kelljen miatta szégyenkeznie.” Én ezt próbáltam teljesíteni.
– Közben a feleséged szégyenkezzen a pénztárnál, amikor nem megy át a kártya.
– Meg fogok változni.
– Pontosan miben?
– Megbeszélem veled a dolgokat. Nem költök nagyobb összegeket a hátad mögött. A szüleimnek is elmondom, hogy átlagos költségvetésből élünk. Mindent elmondok.
– Mikor?
– Hát… legközelebb.
– Látod? Már megint ez a legközelebb. És most mit mondtál nekik?
– Hogy válságban vagyunk.
– Anyagilag vagy házasságilag?
– Mindkettő.
– És mitől van válság?
– Attól, hogy félreértettük egymást.
Anna erre majdnem elmosolyodott.
– Mi? Péter, te költötted el a pénzt, te osztogattad a parancsokat, te hazudtál a szüleidnek, te söpörted le az asztalról minden szavamat. De a végén valahogy mégis „mi” értettük félre egymást.
– Nem akarok mindent egyedül magamra venni.
– Az ünnepi asztalt bezzeg egyedül akartad magadra vállalni.
– Ez nem igazságos.
– Nem. Az nem igazságos, amikor egy feleség a blokkokból értesül arról, milyen jól élnek, aztán ő fizeti meg az árát éhes ebédekkel.
Péter leengedte a kezében tartott csokrot.
– El akarsz válni?
– Igen.
– Ilyen hamar?
– Hamar az volt, amikor tíz perc alatt beledobáltad a bevásárlókocsiba az egész havi idegrendszeremet.
– Anna…
– Beadom a kérelmet. Ha akarod, együtt intézzük. Ha nem, megoldom egyedül.
– És ha bebizonyítom?
– Mit?
– Hogy képes vagyok változni.
– Ne nekem bizonyíts. Magadnak. A szüleidnek. Meg annak a bolti eladónak, akihez többé nem viszed oda a fél fizetésedet egyetlen vacsora kedvéért.
Anna elindult a buszmegálló felé. Péter ezúttal nem ment utána.
Eltelt egy hónap. Anna megszokta a szobát, a buszozást, és azt a különös nyugalmat, hogy senki sem kérdezi meg, miért nincs hús a levesben, és senki sem követel ünnepi terítőt egy sima péntek estére. Először vett magának rendes csizmát. Nem szépet, nem álmai darabját, csak meleg volt, erős talpú, repedések nélküli. A boltban sokáig tartotta a dobozt a kezében, és nevetni kezdett. Hát ilyen a gazdagság: felhúzod a cipzárt, és nem akad el.
Péntek este, amikor hazaért, és feltette a vizet teának, Mónika benézett hozzá.
– Egy nő keresi.
– Miféle nő?
– Tisztességesnek tűnik. De olyan arca van, mintha nem tudná eldönteni, bocsánatot kérjen-e, vagy beleharapjon valakibe.
A folyosón Katalin állt. Nem a szokásos, prémgalléros, szigorú kabátjában, hanem egyszerű dzsekiben, a kezében egy bolti szatyorral. Idősebbnek látszott, mint azon a bizonyos családi vacsorán: árkok ültek a szeme alatt, a szája szorosan összezárva, de már nem parancsolóan, inkább elveszetten.
– Jó estét, Anna.
– Jó estét. Honnan tudja a címemet?
– Péter mondta meg. Nem azonnal. Ki kellett húznom belőle.
– Miért jött ide?
– Bemehetek? Ez nem előszobába való beszélgetés.
– Nekem nincs lakásom. Csak ez a szobám.
– Látom. Nem ellenőrizni jöttem.
Anna félreállt. Katalin belépett, körbenézett, de nem tett megjegyzést. Leült a szék szélére, a szatyrot pedig letette a földre.
– Hoztam egy kis ennivalót. Nem alamizsna. Csak… van benne csirke, túró, alma. Ha nem kell, dobja ki.
– Miért hozta?
– Mert szégyellem magam.
Anna nem szólt.
– Sokat gondolkodtam – Katalin ujjai rászorultak a szatyor fülére. – Először dühös voltam magára. Nagyon. Azt gondoltam, akaratos lány, aki semmiség miatt otthagyta a fiamat. Aztán Péter telebeszélte a fejemet azzal, hogy maga mindig elégedetlen volt, hogy magának semmi sem jó, és hogy maga követelte a szép asztalt, mert nem akart előttünk szégyenben maradni.
– Tessék?
– Igen. Sejtettem, hogy erről sem tud.
– Azt mondta, én követeltem?
– Többször is. „Anna aggódik, anya, azt szeretné, hogy minden szép legyen. Anna szerint kellemetlen lenne egyszerű étellel fogadni titeket. Anna elszomorodik, ha szegényes az asztal.” Én meg azt hittem, fiatal még, büszke, bizonyítani akar mint háziasszony. Néha pénzt is utaltam Péternek.
– Miféle pénzt?
– Élelmiszerre. Húszezer, negyvenezer forintokat, amikor mentünk magukhoz. Azt mondta, maga szégyell kérni, hogy nehéz maguknak, de igyekszik. Én azt hittem, mindkettőjüknek segítek.
Anna leült az ágy szélére.
– Katalin, nekem ő erről egyetlen szót sem szólt.
– Rájöttem. Pár napja belenéztem a telefonjába. Tudom, csúnya dolog. De amikor egy harminchét éves férfi hazudik az anyjának, akkor már nem az illem a legfontosabb kérdés. Láttam a blokkokat, a hiteleket, a banki üzeneteket. Nem csak az önök közös pénzét szórta. A hitelkártyáját is pörgette, az én utalásaimból pedig a minimum törlesztéseket fizette.
– Hitelkártya?
– Péternek is van tartozása.