Megpuszilta az arcát, olyan gépies mozdulattal, mintha csak kipipált volna egy kötelező pontot a napi teendők listáján, aztán már ment is kifelé.
Anna mozdulatlanul állt egy darabig. Elszámolt tízig. Aztán százig. Utána feltette a vízforralót, megivott egy bögrényi teát cukor nélkül, majd előhúzta a gardrób tetejéről a szürke bőröndöt, amelyről már régen leszakadt a címke.
– Nos, Anna – mondta halkan saját magának –, a vendéglátóegység mára higiéniai okokból bezárt.
Belepakolta a farmert, a fehérneműt, két pulóvert, a munkaruháját, az iratait, a telefontöltőt, a neszesszerét és az anyjától maradt régi láncot. Eleinte remegett a keze, de aztán a mozdulatai furcsán nyugodttá váltak. A fürdőből kivette a fogkeféjét. A fagyasztóból előhalászott egy zacskó gombócot, amit egy héttel korábban az ő pénzéből vettek, és saját magán nevetett fel keserűen.
– Szép hozomány. Egy zacskó fagyasztott gombóc meg egy idegrángás.
A telefonját nem kapcsolta ki. Csak lenémította.
Réka a második csörgés után vette fel.
– Anna, mi van veled ilyen korán? Épp élet-halál harcot vívok a gyerekkel, mert szerinte a kása mint ételkategória nem létezik.
– Réka… mehetek hozzád?
– Persze. Mi történt?
– Eljöttem Pétertől.
– Úgy érted, összevesztetek?
– Úgy értem, a bőröndöm a folyosón áll. És van nálam gombóc is.
– Gyere azonnal. A címet tudod. Csak szólok, nálunk káosz van.
– Most a káosz kifejezetten otthonosnak hangzik.
A buszon vizes kabátszag, olcsó poharas kávé és idegen emberek fáradtsága keveredett. Anna az ablak mellett ült, a térdével tartotta a bőröndöt, és várta, mikor rohanja le a pánik. Nem rohanta le. Sőt, az üvegen túli város most először nem ketrecnek tűnt. Trafikok, gyógyszertárak, „cipőjavítás” feliratok, hátizsákos iskolások, egy cekkeres nő, aki a sofőrrel vitatkozott a megálló miatt. Minden rettenetesen hétköznapi volt. És éppen ettől maradt talpon.
Réka nyúzott pólóban nyitott ajtót, egyik kezében kanállal.
– Gyere be. A kása a padlón, a gyerek az asztal alatt, a férjem üzleti úton. Tökéletes körülmények egy új élet elkezdéséhez.
– Köszönöm.
– Előre szólok, a kanapé ferde, de becsületes. Teát kérsz?
– Kérek.
– Akkor mesélj. De a „biztos én is hibás vagyok” mondatot kihagyod, mert azért kanállal ütök.
Anna leült a konyhában. Az ablakpárkányon gabonás üvegek sorakoztak, a hűtőre pedig mágnessel rögzítettek egy listát: „tej, pelenka, nem elfelejteni élni”.
– Megint bevásárolt. Százhatezer forintért.
– Lakodalomra?
– A szülei érkezésére.
– Kik jönnek, miniszteri bizottság?
– Az anyja szereti a kacsát, az apja nagyra tartja a jó felvágottat, Péter pedig imádja, ha mindenki azt hiszi róla, hogy vitte valamire.
– És ti?
– Mi utána azt esszük, ami nem kerül pénzbe. Leginkább a büszkeséget. Bár azt elég nehéz megemészteni.
Réka szó nélkül teát töltött neki.
– Egyáltalán felfogja, mit csinál?
– Szerinte én vagyok kicsinyes. Azt hiszi, sajnálom az ételt a szüleitől. Pedig nem tőlük sajnálom. Már magamat sajnálom. Olyan, mintha nem egy férfival élnék együtt, hanem egy kisfiúval, aki még mindig ötös dolgozattal rohan haza: „Anya, nézd, milyen ügyes vagyok.”
– Mondtad már neki így?
– Két éve mondom. Minden lehetséges változatban. Nyugodtan, kiabálva, kiadási táblázattal, üres hűtővel, sírással. Meghallgat, bólogat, aztán vesz egy ananászt.
– Anna, az ananász már önmagában diagnózis.
– Tegnap azt mondta, az anyám megszokta a szegénységet.
– Az a… – Réka elharapta a mondatot, mert a gyerek éppen kimászott az asztal alól. – Kincsem, menj be a szobába, anya most felnőtt szavakat fog használni.
– Nem akarom, hogy keresni kezdjen.
– Keresni fog. Főleg, amikor rájön, hogy a kacsa nem süti meg saját magát.
Dél körül rezegni kezdett a telefon. Aztán újra. Aztán szinte megszakítás nélkül. Péter rövid üzeneteket küldött, olyan ember módjára, aki előbb dühös, aztán lassan felismeri, hogy a hűtő nem fog válaszolni helyette.
„Hol vagy?”
„Miért nincs otthon senki?”
„Anna, ez most milyen jelenet?”
„Két óra múlva itt vannak a szüleim.”
„Komolyan itt hagytad az összes kaját?”
„Vedd fel.”
„Anna, nem viccelek.”
„Anya már elindult.”
Réka rápillantott a kijelzőre.
– Válaszolsz neki?
– Nem.
– Helyes. Ismerkedjen meg közelebbről a kacsával.
Este hatra sűrűsödtek a hívások. Anna a kanapén ült, Réka pedig a szomszéd szobában ringatta a gyereket. A kijelzőn már negyvenkét nem fogadott hívás sorakozott. A negyvenharmadiknál Anna felvette.
– Na végre! – Péter hangja rekedt volt az idegességtől. – Hol vagy?
– Egy barátnőmnél.
– Miféle barátnőnél? Felfogod te, mi van itt? Anya meg apa majdnem a lépcsőházban álltak, te sehol, a lakás nincs előkészítve, a cuccok zacskókban, a kacsa a hűtőben kemény, mint a kő, a torta meg szétfolyt, mert kiraktam az asztalra, és kiderült, hogy annak hidegben kellett volna lennie!
– Kellemetlen.
– Kellemetlen? Most gúnyolódsz? Anya kérdezi, hol vagy. Azt mondtam, nem érzed jól magad. Erre közölte, hogy akkor meglátogat. Fogalmam sincs, mit mondjak!
– Az igazat.
– Miféle igazat?
– Hogy a feleséged elment.
A vonal túlsó végén néhány másodpercre csend lett.
– Anna, most felindulásból beszélsz.
– Nem. Hosszú idő óta először nem felindulásból beszélek.
– Gyere haza. Az ünneplés után megbeszéljük.
– Nálad mindig minden után van. A vendégség után, a fizetés után, anyád nyomása után, apád hangulata után. Én pedig állandóan csak az „után” vagyok. Elegem lett belőle.
– Ezt nem teheted meg.
– De. Már megtettem.
– És miért? Egy bevásárlás miatt? Egy blokk miatt?
– Magam miatt. Azért, hogy ne arra ébredjek minden reggel, hogy megint el kell játszanom a tehetős háziasszonyt egy bérelt kétszobás lakásban, ahol a tűzhely mögött csótányok vannak.
– Ne túlozz.
– Péter, a tűzhely mögött tényleg csótányok vannak. Csak te nem nézel oda. Ahogy a költségvetésbe sem.
– Figyelj, anya nagyon ki fog borulni.
– Én két évig talán nem borultam ki? Szerinted szórakoztam, amikor ugyanazt a harisnyát mostam esténként a radiátoron, mert újra nem volt pénz? Nevettettek azok a pillanatok, amikor számolgattam, tejet vegyek-e vagy kenyeret? Táncoltam örömömben, amikor apádnak húszezer forintos konyakot vettél, nekem meg azt mondtad, várjak a fogammal fizetésig?
– Nem is tudtam, hogy fáj a fogad.
– Mert nem kérdezted.
– Mondhattad volna!
– Mondtam. Azt válaszoltad: „Most nem ez a fontos, anya jön.”
Péter hangosan kifújta a levegőt.
– Jó. Hibáztam. Ezt akartad hallani? Gyere vissza, és mindent rendbe hozok.
– Nem vagyok egy tárgy, amit vissza lehet tenni a helyére.
– Anna, ne csűrd-csavard a szavakat. Tényleg pánikolok.
– Akkor lakj benne egy kicsit. Én már régóta ott élek, csak lazac nélkül.
– Anya beszélni akar veled.
– Én vele nem akarok.
– Itt áll mellettem.
– Akkor álljon arrébb.
– Anna! – szólalt meg egy másik hang, éles, ismerős tónusban. – Itt Katalin. Mégis miféle cirkuszt rendezett maga?
– Jó estét, Katalin.
– Nem jó. Hol van?
– Biztonságos helyen.
– Mit jelent az, hogy biztonságos helyen? Péter megütötte?
– Nem. Csak úgy költötte a pénzt, mintha kalapáccsal verné szét a pénztárcámat.
– Most ne próbáljon szellemeskedni. Maga feleség. A férje szülei megérkeztek. Így nem viselkedünk.
– Akkor hogyan viselkedünk? A feleség csendben főz, aztán csendben megeszi a maradék tésztát? Köszönöm, ez a tananyag nekem nem való.
– Ha egy családban gondok vannak, azt otthon kell megoldani, nem barátnőkhöz rohangálni.
– Otthon próbáltam megoldani. Sokszor. A fia viszont csak egyetlen szót hall meg: anya.
– Mégis mit képzel magáról?
– Azt, hogy nem vagyok háztartási alkalmazott. Meglepő, ugye?
– Péter, vedd vissza a telefont – mondta Katalin, már nem is a készülékbe. – Én ezt a hangnemet nem vagyok hajlandó hallgatni.
Péter újra beleszólt.
– Elégedett vagy? Most azt hiszi, gyűlölsz engem.
– Nem, Péter. Nem gyűlöllek. Egyszerűen nem akarok tovább a hazugságodban élni.
– Milyen hazugságban?
– Abban, hogy jól megy a sorunk. Hogy nálunk minden rendben van. Hogy egy drága vacsora egyenlő a törődéssel. Hogy az én kimerültségem csak hiszti. Hogy anyád nem élné túl a sült csirkét krumplival.
– Mindent túlbonyolítasz.
– Te meg mindent leegyszerűsítesz egy számlára.
– Legalább ma gyere haza. Kérlek. Mindent megcsinálok én, neked csak otthon kell lenned.
– Nem.
– Akkor mégis mit csináljak?
– Két év után most először próbáld meg kitalálni te magad.