Anna szinte hallani vélte, ahogy a „titán” fejében nyikorogva mozgásba lendülnek a fogaskerekek.
Péter számára azok a kötetek nem egyszerű könyvek voltak. A különlegessége bizonyítékának tekintette őket, afféle szellemi páncélnak, amely mögé bármikor elbújhatott.
– Te… te ezt nem tehetted volna meg! – préselte ki végül magából. – Az a gyűjtemény az alapom volt, a személyiségem tartóoszlopa!
– Ha egy személyiség kizárólag mások életrajzaira támaszkodik, akkor rendszerint nincs is igazán saját története – felelte Anna higgadtan. – Egyébként a polcod helyén most a festőállványom áll. És képzeld, oda pont tökéletesen esik a fény.
Két órával később futár jelent meg a házuk előtt egy hatalmas kartondobozzal. A tetején széles, határozott betűkkel ez állt: „Péternek. Válasz és visszaküldés kizárva.”
Anna fel sem bontotta. Egyszerűen fogta azt a bizonyos porcelánmacskát, amelynek le volt törve az egyik füle, és ragasztószalaggal rögzítette a doboz oldalára.
Ezután teherfuvarost hívott, és az egész pakkot Lilla műtermének címére küldte tovább. Mellékelt hozzá egy rövid üzenetet is: „A múzeumok csak teljes készletben vesznek át kiállítási tárgyakat. Sok sikert az alkotáshoz.”
Este kitárta az erkélyajtót. A város zaja beáramlott a lakásba, de most először nem fenyegetésnek tűnt, hanem életnek.
Leült a szőnyegre, bekapcsolta azt a zenét, amelyet Péter mindig elviselhetetlen lármának nevezett, és hozzáfogott egy új kép vázlatához.
A szoba sarkában már nem terpeszkedett a súlyos tölgyfa fotel, amelyben a „titán” kegyeskedett pihenni. A helyén nem maradt más, csak levegő, üresség és rengeteg fény.
Péter még egy darabig ostromolta őt üzenetekkel. Azt írta, hogy Anna „meggyalázott mindent, ami szent”, és hogy ezt soha nem fogja neki megbocsátani. Anna azonban nem vitatkozott tovább. Egyetlen mozdulattal letiltotta a számát.
Később egyszer még látta őt egy taxi ablakából. Péter Lilla kapuja előtt ácsorgott, és a kaputelefont próbálta rávenni, hogy engedje vissza. A bejárati ajtó azonban némán és mozdulatlanul zárva maradt.
Egy hónap múlva Anna véletlenül összefutott Lillával egy művészellátóban. A lány ecseteket válogatott, és egészen másnak látszott: könnyebbnek, szabadabbnak, mintha lekerült volna róla valami láthatatlan súly.
Nem mondtak sokat. Csak egymásra mosolyogtak. Abban a mosolyban nem volt harag, sem szégyen, sem keserűség. Csak az a csendes, közös felismerés, hogy mennyire veszélyes dolog „titánokat” beköltöztetni az ember otthonába.
Az élet nem arról szól, hogy valaki más nagyravágyását szolgálva teljesítsünk végkimerülésig. Inkább arról, hogy jogunk legyen eldönteni, milyen színűek legyenek a falaink, milyen tea kerüljön a csészénkbe, és kinek a hangja töltse be a lakásunkat.
Anna kilépett az üzletből, és úgy érezte, mintha a város fölött az ég is néhány árnyalattal világosabb lett volna.
Hazament, ahol egy alkotó ember meghitt rendetlensége várta. És hosszú évek óta először nem érzett késztetést arra, hogy bármit is helyrehozzon.
Csak kézbe vette az ecsetet, és a vászonra tett egy határozott, ragyogó pontot. Egy pontot, amely nem lezárás volt, hanem kezdet: a saját történetének kezdete, amelyet többé senki sem diktálhatott helyette.