A kirakat fekete üvegében most egészen más arc nézett vissza rá: mintha éveket fiatalodott volna, a bőre pedig belülről kapott volna valami halk fényt.
Őszintén megsajnálta Lillát. Huszonkét évesen nyakig belesétálni egy ilyen „szellemi óriásba” – ehhez nem elég a naivitás, ahhoz már balszerencse is kell.
– Tudod, Lilla, otthon van egy porcelán macskám, amelyiknek letört az egyik füle – szólalt meg Anna, miközben két tenyerével körbefogta a teáscsészét. – Évekig próbáltam megmenteni. Ragasztgattam, festegettem, mindig úgy fordítottam a polcon, hogy a vendégek csak az épen maradt oldalát lássák.
– És? Nem fogta meg a ragasztó? – Lilla reménykedve pillantott fel.
– Megfogta. Csak attól a macska még törött maradt. Sőt, minél inkább igyekeztem eltüntetni a hibáját, annál szánalmasabbnak tűnt. Aztán egyszer rájöttem, hogy nélküle a polcon több a hely. Levegősebb lett minden. Mintha új gondolatoknak is maradt volna tér.
– De Péter azt mondja, én vagyok az ő múzsája! – szipogta újra Lilla. – Csakhogy szerinte egy múzsának hibátlan kávét kell főznie hab nélkül, közben pedig eredetiben idéznie Kantot.
– Péter nem múzsát keres – vágta rá Anna szárazon. – Hanem egy ingyenes tartozékot a túlméretezett egójához. Valakit, aki fényesre dörgöli a nagyságát. Te most egyszerűen kéznél lévő erőforrás vagy neki, aki még nem tanulta meg kimondani azt, hogy: nem.
Még sokáig beszélgettek. Anna közben döbbenten hallgatta, hogy Lilla gyerekkönyveket szeretne illusztrálni, de Péter megtiltotta neki, hogy „összemaszatolja a kezét festékkel”. Mintha a lány álmai is csak addig létezhettek volna, amíg nem zavarták az ő kényelmét.
A beszélgetés végére Lilla tekintetében megjelent valami új. Nem volt még magabiztosság, inkább csak annak első, reszketeg szikrája. Anna viszont ekkor érezte meg teljes bizonyossággal, hogy a saját terve is végleg összeállt.
Másnap reggel Péter telefonált. A hangja sűrű, émelyítő bűnbánattól csöpögött, olyan volt, mint a túlcukrozott szirup.
– Anna, mélyrehatóan elemeztem a kapcsolatunk szerkezetét, és arra a következtetésre jutottam, hogy a te stabilitásod pontosan az, amire háborgó szellememnek szüksége van – kezdte a megszokott, ünnepélyes előadásmódban. – A fiatalság túl zajosnak bizonyult, és a háztartási rend tekintetében is fájdalmasan szervezetlen.
– Péter, épp hívni akartalak – felelte Anna, miközben a megújult nappali közepén állt. A lakásban már nem keményítőszag terjengett, hanem tisztaság és friss levegő. – A holmid össze van csomagolva, és készen áll az elszállításra.
– Ó, tudtam, hogy vársz rám – nyújtotta el elégedetten Péter. – Estére érkezem. Készíts valami könnyűt, a gyomrom teljesen kimerült Lilla diétás próbálkozásaitól.
– Félreértettél, Péter. A csomagjaid nem ide várnak vissza, hanem indulnak édesanyád falusi címére – mondta Anna, és halványan elmosolyodott a tükörben látott saját arcára. – És megtettem azt is, amit már régen meg kellett volna: a nagy emberekről szóló életrajzgyűjteményedet bevittem a városi könyvtárba. Ott nagyobb hasznát veszik.
A vonal túlsó végén olyan súlyos csend ereszkedett le, hogy Anna mozdulatlanul várta, mikor robban ki belőle a válasz.