A lakás lassanként egészen más arcot kezdett ölteni. Anna első nagy felszabadító gesztusként beszerzett egy óriási, rikító türkiz vázát, amelyet Péter korábban következetesen „az ízléstelenség ünnepi diadalmenetének” nevezett.
A hadvezérek életrajzaival telezsúfolt polcán gyűlő porréteg sem váltott ki belőle többé azonnali késztetést arra, hogy rongyot ragadjon, és bűntudatosan nekiessen a takarításnak.
Csütörtök este csörgött a telefon, éppen akkor, amikor Anna teljes belefeledkezéssel festegetett akvarellel a konyhaasztalnál. A festékeket gondosan szétpakolta azon a bizonyos terítőn, amelyen még mindig ott díszelgett a régi folt.
A kijelzőn ismeretlen szám villant fel. A vonal túlsó végén megszólaló hang annyira kimerültnek, megtörtnek és vékonynak tűnt, hogy Anna elsőre fel sem ismerte benne a „végzet asszonyának” kikiáltott Lillát.
– Anna? – remegett a hang, majdnem cincogásba csúszva. – Lilla vagyok… tudja, akit a férje Lillának nevez… találkoznunk kell. Könyörgöm, muszáj beszélnem magával.
– Ha a gyűrű miatt hív, még nem halásztam elő a konyhabútor alól – mondta Anna, közben elgondolkodva húzott egy nedves ecsetvonást a papíron. – Túl nagy ott a por. Szombaton jöhet érte, akkorra úgyis terveztem, hogy kitakarítok arrafelé.
– Nem kell nekem a gyűrűje! – Lilla hangja már-már nyüszítésbe fordult. – Tegnap újra kivasaltatta velem az összes pólóját, mert szerinte az ujjakon lévő hajtásvonalak nem követték a hangulatának aktuális vektorát!
Anna nem bírta megállni, a tenyerébe fojtva felnevetett. Eszébe jutott, amikor Péter egyszer vonalzóval mérette meg vele az ingein a gombok közötti távolságot.
Végül egy sarki kis kávézóban beszéltek meg találkozót, abban, ahol a város legkeserűbb kávéját főzték.
Lilla egyáltalán nem hasonlított az olcsó sorozatok végzetes csábítójára. Anna előtt egy sápadt, bal szemére idegesen rángó lány ült, olyan pulóverben, amely láthatóan szebb napokat is megélt már.
– Azt mondta magáról, hogy maga egy jégtömb, aki halálra fagyasztotta a kreatív energiáit – kavargatta görcsösen a cukrot Lilla. – Ehhez képest hét nap alatt a garzonomat fegyházszintű intézménnyé alakította, kötelező szegélyléc-ellenőrzéssel.
– Péter nem férfi, inkább egy rettenetesen költségesen fenntartható antik kiállítási tárgy – jegyezte meg Anna, miközben érdeklődve figyelte a vele szemben ülő lányt. – Maga pedig, úgy látom, kissé alábecsülte a restaurálás nehézségeit.
– Három órán át magyarázta, hogy a fürdőkádban csorgó víz hangjának pontosan „mi” hangon kell szólnia, különben migrénje lesz – temette az arcát a tenyerébe Lilla. – Azért jöttem, hogy megmondjam: nem bírom tovább. Vigye vissza, kérem. Még a taxiját is kifizetem a maga lakásáig!
Anna a kávézó sötét ablaküvegében megpillantotta a saját tükörképét.