Az aranyszínű karikagyűrű Annát az arccsontján találta el, aztán lepattant a padlóra, és vidám csilingeléssel begurult a konyhaasztal alá.
Péter az előszobában állt, sértett méltósággal fújtatott, közben teátrálisan igazgatta új bőrkabátja gallérját. A kabát minden levegővételnél gyanúsan nyikordult egyet, mintha maga sem lenne biztos a szerepében.
– Ezennel vége, Anna. Pont kerül a túl hosszúra nyúlt, fájdalmasan középszerű előadásunk végére – jelentette ki ünnepélyesen, miközben nem rá, hanem valahová a feje fölé nézett. – Te kiszámítható lettél, akár az elővárosi vonatok menetrendje. Nekem szárnyalás kell, szenvedély, és egy olyan nő, aki képes felfogni a bennem rejlő világegyetem nagyságát.
Anna válasz helyett a frissen mosott lenvászon abroszra pillantott, amelyen Péter az imént egy kávéfoltot hagyott örök emlékül.
Abban a percben azonban nem éles fájdalmat érzett, nem is megalázottságot, hanem valami különös megkönnyebbülést. Olyan volt, mintha a lakásból végre elvittek volna egy óriási, hibás hűtőszekrényt, amely húsz éve zúgott megállás nélkül.
– A belső kozmoszod az utóbbi időben feltűnően gyakran követelt hagymás sült krumplit, Péter – jegyezte meg nyugodtan. – Remélem, Lilla már áttanulmányozta a gasztronómiai csillagképeid térképét.
Péter arca megrándult. Láthatóan rosszul érintette, hogy nem tört ki zokogás, nem repült tányér a falhoz, és senki sem kapaszkodott halálos szorítással a bőröndjébe.
Arra számított, hogy Anna majd a lábai elé omlik, és könyörögni kezd a „szent kötelékük” megmentéséért, legalább a cseh kristálykészlet és a még ki nem fizetett erkélyfelújítás kedvéért.
– Lilla maga az elemi erő. Fiatal, a hétköznapoktól érintetlen nimfa, aki titánt lát bennem – mondta, és büszkén előretolta lakkcipős lábát. – Te viszont… te egyszerűen megszoktad, hogy vagyok. Mint egy régi állólámpát a sarokban.
– A titánok története többnyire nem túl derűs. Vagy letaszítják őket a mélybe, vagy rájuk bízzák az eget, amit elgémberedett vállal kell tartaniuk – Anna ekkor nézett fel rá először igazán. – Menj, Péter. Az elemi erőd odalent, az autóban bizonyára már türelmetlen, és közben fogyasztja a benzint.
Péter távozáskor akkorát csapott az ajtón, hogy a falon panaszosan megrezzent az esküvői fényképük kerete. A képen Péter úgy festett, mint egy rémült ürge egy nevetségesen bő zakóban.
Anna az ablakhoz lépett, és némi csendes kárörömmel figyelte, ahogy az ő önjelölt titánja két hatalmas bőröndöt próbál belegyömöszölni egy apró, piros ferdehátú csomagtartójába.
Az ezt követő hét Anna számára valóságos felfedezőúttá vált a saját lakásán belül.
Kiderült ugyanis, hogy ha az ember nem készít naponta háromszor ötfogásos étkezést valaki más étvágyának tiszteletére, akkor hirtelen öt teljes órával több marad magára az életre.