Esztert mélyebben sebezte meg ez a mondat, mint Katalin bármelyik korábbi csípős megjegyzése. Mintha egyetlen pillanat alatt kihúzták volna alóla a biztos talajt. Végre kimondatott az, amit eddig csak sejtett: az anyósa nem vendégként, nem rokonként, hanem tulajdonosként tekintett rájuk és az életükre.
— Bocsásson meg, de ezt a lakást Márkkal közösen vettük — felelte Eszter, igyekezve uralkodni a hangján. — Ráadásul hitelből, amit együtt fizetünk.
Katalin gúnyosan felnevetett.
— Ugyan már! Te közben két évig otthon ültél a gyerekkel. Nekem ne kezdj jogokról prédikálni. Én pontosan tudom, mi hogy van, drágám — énekelte negédes, mégis mérget csöpögtető hangon.
Eszterben ekkor valami végleg elszakadt.
— Ha ennyire mindent tud, akkor most legyen szíves elmenni — mondta, és a saját hangját is alig ismerte fel. — És addig ne is jöjjön vissza, amíg bocsánatot nem kér. Elegem van abból, hogy minden alkalommal kioktat, megszégyenít és úgy viselkedik, mintha itt ön parancsolna. Ennek most vége.
Katalin levegő után kapott, mintha arcul ütötték volna. Nem volt hozzászokva, hogy Eszter így szembeszálljon vele. Némán összeszedte a táskáját, megigazította a kabátját, majd sértett méltósággal kivonult a lakásból.
Amikor Márk este hazaért, Eszter részletesen elmesélt mindent. Nem sírt, nem kiabált, de a tekintetéből látszott, hogy nem enged.
— Vagy édesanyád elnézést kér, vagy többé nem lépi át ezt a küszöböt — jelentette ki határozottan. — Nem fogom tovább tűrni a megjegyzéseit és a fölényeskedését. Ha pedig te az ő oldalára állsz, akkor válni fogunk, és a vagyonmegosztást is végigvisszük. Úgy tűnik, Katalin megfeledkezett róla, hogy ez az otthon nem kizárólag a fiáé.
— Jól van, nyugodj meg — próbálta békíteni Márk. — Beszélek vele. Lehet, hogy valamit félreértettél.
Eszter erre nem válaszolt. Csak ránézett, és ebből a pillantásból Márk megértette: most nem lehet a szokásos módon elsimítani a dolgot.
Másnap valóban felhívta az anyját.
— Anya, munka után bemegyek hozzád. Beszélnünk kell — mondta röviden.
Katalin azonnal tudta, miről van szó.
„Hát persze. Már rohant is panaszkodni az a hálátlan nő” — gondolta dühösen.
Estére már készen állt a védekezéssel és a támadással is. Amint Márk belépett az ajtón, nekiesett:
— Na, mi van? A feleséged már telebeszélte a fejed a saját verziójával?
Márk fáradt mozdulattal letette az asztalra a hozott gyümölcsöt, aztán az anyjára nézett.
— Anya, ne kezdjük ezt. Mindketten tudjuk, hogy túl messzire mentél.
— Én mentem túl messzire? — csattant fel Katalin, és széttárta a karját. — Ha én nem lennék, nálatok már rég kupi, kosz és káosz lenne mindenütt!
Márk nagyot sóhajtott. Jól ismerte ezt a hangnemet, és azt is tudta, hogy puszta érvekkel nem jut messzire. Ezért inkább azt mondta ki, amiről biztosan tudta, hogy célba talál.
— Anya, egy dolgot nagyon világosan meg kell értened. Ha Eszter beadja a válókeresetet, akkor a nyaraló is bekerülhet a vagyonmegosztásba. Az én nevemen van, de közös pénzből lett rá költve, és ezt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni.
Katalin arcáról egy pillanat alatt eltűnt a fölény. Ajka megremegett, a szemében rémület suhant át. Eddig eszébe sem jutott, hogy annak a nyaralónak jogi következményei is lehetnek. Amikor elfogadta, csak az járt a fejében, hogy végre van egy helye, ahová visszavonulhat. Arról kényelmesen megfeledkezett, hogy Márk és Eszter együtt tettek bele pénzt.
— Ezt… ezt hogy érted? — kérdezte elhaló hangon.
— Pontosan úgy, ahogy mondom — felelte Márk higgadtan. — Én nem akarok elválni Esztertől. Ő a második gyermekünket várja, és hamarosan megszületik a fiunk. Nekem az a dolgom, hogy megvédjem a családomat. Ha te része akarsz maradni az életünknek, akkor alkalmazkodnod kell. Jöhetsz hozzánk, ha tisztelettel viselkedsz. Használhatod a nyaralót, ha szeretnéd. De annak vége, hogy beleszólsz mindenbe, és állandóan rombolod az otthonunk békéjét.
A szavak súlyosan ültek meg a szobában. Katalin leereszkedett egy székre, mintha hirtelen elfogyott volna minden ereje. Fájdalmas volt számára belátni, hogy már nem ő irányít. Még nehezebb volt elfogadnia, hogy a fia most egyértelműen a felesége mellé állt.
Hosszú csend után legyintett, de a mozdulatában már nem volt erő.
— Jól van… legyen, ahogy akarod — motyogta.
Márk tudta, hogy ez volt a legtöbb, amit az anyjától most ki lehetett csikarni. Katalin bárkivel képes lett volna órákig vitatkozni, de a nyaraló elvesztésének gondolata elég erős érvnek bizonyult.
Amikor Márk hazament, már az előszobában elmondta Eszternek, hogy beszélt az anyjával, és Katalin előbb-utóbb bocsánatot fog kérni.
— Ne idegeskedj tovább — tette hozzá halkan. — Rendbe fogjuk hozni. Neked most amúgy is pihenned kell, nem ilyen harcokkal foglalkoznod.
Eszter hosszasan nézte őt, aztán lassan bólintott.
— Köszönöm. Őszintén szólva nem hittem, hogy tényleg kiállsz mellettem. Általában inkább elkerülöd az ilyen kellemetlen helyzeteket.
— Most nem kerülhettem el — mondta Márk. — Családom van. Ez felelősség. És nekem vigyáznom kell rátok.
Eszter odalépett hozzá, átkarolta, és megcsókolta.
Aznap este hosszú idő után először ismét csendes, valódi béke telepedett a lakásra. Nem kellett senki kedvéért mentegetőzniük, nem kellett újra és újra ugyanazokat a polcokat törölgetniük, és nem kellett attól tartaniuk, mikor nyílik ki megint az ajtó kéretlen ítéletekkel. Csak ők voltak, a gyerekük, a születendő kisfiuk — és az otthonuk, amely végre újra az övéknek érződött.