Márk, Eszter és Lilla is sűrűn megfordultak odakint. Egyszer ásót ragadtak, máskor palántákat hoztak, vagy egyszerűen csak kint töltötték a szombatot és a vasárnapot a jó levegőn. Lekerült a régi festék a kerítésről, aztán új színt kapott, a tetőn is kijavították, amit kellett, a verandát kényelmesebbé tették, sőt az egyik szobában még a falakat is újratapétázták. Mire a nyár derekához értek, a kis ház már nem elhanyagolt nyaralónak látszott, hanem barátságos, gondozott menedéknek, olyasminek, amilyet egy vidéki otthonokról szóló magazin képein látni.
Eszter időnként maga is meglepődött azon, milyen más lett Katalin. Mintha a kert visszaadott volna neki valamit, amit korábban elveszített. Esténként ugyan kimerülten lépett ki a verandára, mégis elégedettség sugárzott róla, és büszkén mutogatta, mi mindent sikerült aznap elrendeznie, megmetszenie, elültetnie vagy rendbe hoznia.
Egy augusztusi este aztán, amikor az almafák roskadoztak a terméstől, az egész család a nagy kerti asztal köré gyűlt. A grillből vékony füst szállt fel, a hús lassan pirult, Lilla kacagva futkározott a gyepen. Ritka, békés pillanat volt: beszélgettek, nevettek, és egy rövid időre úgy tűnt, mintha valóban összetartó család lennének.
A vacsora vége felé azonban Katalin letette az evőeszközt. Az arca nyugodt maradt, de a hangjában valami metsző hűvösség csendült.
— Hát… köszönöm, amit eddig tettetek — kezdte kimérten. — A ház is rendbe került, a kert is egészen más lett. Most viszont szeretnék egyedül maradni itt. Nekem kell ez a csönd. Ti megtettétek, amit kellett, innentől elboldogulok nélkületek is.
A társaságra egyszerre nehezedett rá a csend. Eszter döbbenten nézett rá, Márk arca elsötétült, Lilla pedig nem értette, miért beszél így a nagymamája.
— Anya, ezt tényleg így gondolod? — kérdezte Márk ingerülten. — Egész nyáron együtt jöttünk, együtt dolgoztunk, mindent közösen csináltunk…
— Te mondtad, hogy ez az én telkem — felelte Katalin azonnal. — Akkor most szeretnék az enyémben egyedül lenni.
Keményen csattantak ezek a szavak, és különösen Eszternek fájtak. Rengeteg időt, munkát és türelmet tett bele abba, hogy ebből a helyből igazi otthonos nyaraló legyen. Mégsem szólt semmit. Csak halványan elmosolyodott, és magában annyit gondolt:
„Nagyszerű. Legalább otthon végre nyugalmunk lesz, és nem kell naponta hallgatnom a kioktatásait.”
Még azon az estén összeszedték a holmijukat, és visszaindultak a városi lakásba. Márk józan volt, gond nélkül vezetett, a kocsi belsejében azonban végig nyomasztó hallgatás ült. Lilla hamar elaludt a hátsó ülésen, Eszter pedig az ablakon kifelé nézve csak egyetlen gondolatot forgatott magában:
„Maradjon csak ott, ha annyira vágyik a magányra. Nekem csak az számít, hogy otthon végre béke legyen.”
Eleinte pontosan így is történt. A következő hetek szokatlanul csendesen múltak. Katalin nem telefonált, nem toppant be váratlanul, és a lakás levegője mintha könnyebb lett volna. Eszter először hosszú idő után úgy érezte, szabadabban lélegezhet. Az esték nyugodtabbak lettek: nem záporoztak a megjegyzések, nem követte minden mozdulatát bíráló tekintet, és nem kellett állandóan védekeznie.
Ez a békesség azonban nem tartott sokáig. Amikor megérkeztek az októberi hidegek, és a nyaraló ideje végleg lejárt, Katalin ismét egyre gyakrabban jelent meg náluk. Ugyanúgy előzetes szólás nélkül érkezett, mintha a kinti hónapok alatt csak erőt gyűjtött volna ahhoz, hogy újult lendülettel támadja Esztert.
— Hányszor kell még elmondanom, hogy a cipőket rendesen kell sorba tenni? Elöl legyenek a férficipők, utánuk a tieid, és csak legvégül Lilláé — korholta már a küszöbnél.
Máskor a szekrénybe pillantott be, és azonnal talált kifogásolnivalót.
— Eszter, Márk ingeit nem így kell vasalni. Nézd meg, az elején még mindig látszanak a gyűrődések!
Aztán Lillára szólt rá:
— Ne rajzolj a földön! Egy rendes kislány az asztalnál ül, nem a padlón fetreng, mintha kisfiú volna!
Eszter nyelte a sértéseket. Már régen megtanulta, hogyan szorítsa össze a fogát Márk és Lilla kedvéért. De egyik este, amikor a férje tovább maradt bent a munkahelyén, elpattant benne valami.
Katalin megint a lakásban járt-kelt, és szigorú hangon sorolta, mi nincs az ínyére. Eszter a konyhapult mellett állt, aztán hirtelen, saját magát is meglepve, élesen felé fordult.
— Tudja mit, Katalin? Ha önnek kellemetlen, amikor mi kimegyünk az ön nyaralójába, akkor legyen szíves, ön se járjon ide a mi lakásunkba.
Katalin egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Először hitetlenkedés villant a szemében, aztán hideg, mérgező fény költözött a tekintetébe. Összehúzta a szemét, és lassan, nyomatékosan mondta:
— Nagyon elfelejted, hol a helyed, Eszter. Az a nyaraló is az én fiamé, és ez a lakás is. Jobban tennéd, ha hallgatnál, ha sokáig akarsz itt maradni.