A várakozás lassan szinte idegőrlővé vált: Katalin rendszerint ugyanabban az órában bukkant fel a bejárati ajtó előtt. Eszternek egyre gyakrabban támadt az az érzése, mintha a saját otthonukban sem maradt volna egyetlen nyugodt zuguk sem. Amint meghallotta az anyósa lépteit vagy megpillantotta az alakját az ajtóban, úgy érezte, összeszorul körülötte a levegő.
— Márk, én ezt így nem tudom tovább csinálni — fordult egyik este a férjéhez, amikor végre kettesben maradtak. — Tudom, hogy édesanyádnak most nehéz. Nem is vitatom. De nekünk is van életünk, saját családunk. Szinte naponta itt van, és mindig akad valami, amibe beleköthet.
Márk fáradtan kifújta a levegőt, végighúzta a kezét a tarkóján, majd igyekezett békítő hangot megütni.
— Egész életében iskolában dolgozott, ezt ne felejtsd el. Hozzászokott, hogy mindent ő irányít, mindent ellenőriz. Nehéz neki hirtelen másképp élni. Ráadásul most egyedül maradt, unatkozik, nincs mivel lekötnie magát.
— Éppen erről beszélek — nézett rá Eszter komolyan. — Nem arra van szüksége, hogy nálunk pakolgassa át a lábasokat, és megszabja, hová tegyem a törölközőket. Kellene neki valami, ami tényleg lefoglalja. Arra gondoltam… mi lenne, ha vennénk neki egy kis nyaralót? Nem messze a várostól, egy egyszerű házikót kerttel. Gondozhatna virágokat, veteményest, fákat. Talán végre lenne valami, amiben örömét leli.
Márk homloka összeráncolódott.
— Nyaralót? Az nem kis pénz, Eszter.
— Lehet. De cserébe talán megmarad a nyugalmunk. Az övé is, a miénk is — felelte Eszter halkan, mégis határozottan. — Gondolj bele. Lenne egy saját helye, ahol ő dönthet mindenről. Mert ha ez így folytatódik, lassan már mi sem merünk itthon normálisan beszélgetni.
Márk elhallgatott. Anyját őszintén szerette, és gyerekkora óta megszokta, hogy figyelembe veszi a szavát. Ugyanakkor Eszter érvei elől sem tudott kitérni. A lakásban napról napra sűrűbb lett a feszültség, mintha valaki állandóan egy láthatatlan húrt pengetne közöttük.
Másnap óvatosan felvetette Katalinnak a nyaraló gondolatát.
Az asszony első reakciója éles és elutasító volt.
— Nyaraló? Ugyan már, minek nekem az a kolonc? — csattant fel sértetten. — Azt akarjátok, hogy jó messzire tegyetek, csak ne legyek útban? Még nem vagyok roskatag öregasszony! Fiatalnak érzem magam, van bennem erő bőven. Nem fogok minden hétvégén a kert végében ücsörögni, mint valami elfelejtett nagymama.
Márk türelmesen próbálta elmagyarázni, hogy szó sincs száműzetésről. Inkább lehetőségnek szánják: egy új elfoglaltságnak, amiben örömét találhatná, ami kizökkentené a válás utáni keserűségből. Katalin azonban nem engedett. Idegesen hadonászott, minden mondatot támadásnak vett.
— Nem fogok én egyedül senyvedni a ti kitalált ágyásaitok között! — vágta oda végül, aztán késő este nagy lendülettel magára kapta a kabátját, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az előszoba.
Márk nehéz sóhajjal nézett utána. Eszter csak csendesen megrázta a fejét.
— Hagyd. Most még dühös. Kell neki pár nap. Lehet, hogy átgondolja.
És végül neki lett igaza. Körülbelül egy hét elteltével Márknak sikerült rávennie az édesanyját, hogy legalább nézze meg azt a kis telket, amelyet előzetesen kiszemeltek.
Katalin az autóban végig merev arccal ült, mintha már az indulás pillanatában eldöntötte volna, hogy semmi sem fog tetszeni neki. Ám amikor megérkeztek, és kiszállt a kocsiból, a tekintete akaratlanul is megváltozott. Előttük egy takaros, szerény ház állt, hozzá széles, fából készült verandával. A telek nem volt hatalmas, mindössze hat árnyi, de barátságosnak hatott: a kertben almafák nyújtózkodtak, ribizlibokrok zöldelltek, a kavicsos ösvényen pedig egy szomszéd macskája szaladt át. A verandáról egy virágos, csendes kis zugra lehetett látni, amely valami furcsa békét árasztott.
Katalin lassan körbejárta a házat, belesett a szobákba, megállt a veranda lépcsőjén, majd óvatosan megszólalt:
— Hát… azért nem borzalmas. Ez a veranda például egészen tágas. El tudom képzelni, milyen lenne itt este üldögélni egy könyvvel, meg egy csésze teával… mondjuk ribizlilevéllel ízesítve.
Márk majdnem elmosolyodott, de időben visszafogta magát. Pontosan látta: az anyja ellenállása repedezni kezd.
— Persze akad még rajta munka — mondta nyugodtan. — Itt-ott javítani kell, rendbe hozni ezt-azt. De ez nem baj. Idővel minden kialakul. Eszterrel segítünk, amiben csak tudunk.
Katalin visszafogottan biccentett, mintha továbbra is meg akarná őrizni a tartását. A szeme azonban már egészen másról árulkodott. Érdeklődve jártatta körbe a tekintetét, és fejben talán már el is helyezte a dáliákat a kerítés mellé, a petúniákat a veranda elé, a kaprot és az epret pedig a napos ágyásokba.
— Jól van — mondta végül, mintha nagy engedményt tenne. — Ha nektek ez ennyire fontos, próbáljuk meg.
Így került Katalinhoz a kis nyaraló. A hely kényelmes távolságban volt, autóval nagyjából fél óra alatt ki lehetett érni. Katalin régóta vezetett, ezért az utazás nem jelentett neki különösebb gondot.
A tulajdonjogot Márk a saját nevére íratta, hiszen a vételárat a közös pénzükből fizették Eszterrel. Katalin azonban ezen egyáltalán nem töprengett. Annyira magával ragadta az új elfoglaltság, mintha hirtelen friss levegőhöz jutott volna.
Amint beköszöntött a tavasz, szinte teljesen kiköltözött a nyaralóba, és nyár végéig alig lehetett hazacsábítani. Reggeltől estig a kertben sürgött-forgott: metszette a fákat, virágokat ültetett, gyomlált, rendezgette az ágyásokat, és még egy apró veteményest is kialakított.