— Úgy látom, elfelejtetted, hol a helyed, Eszter. A nyaraló is, ez a lakás is az én fiam tulajdona. Jobban teszed, ha nem emelgeted a hangod, különben könnyen előfordulhat, hogy nem maradsz itt sokáig.
Eszter már jó ideje házasságban élt Márkkal. Együtt nevelték a kislányukat, Lillát, aki akkoriban nagyjából hatéves lehetett. A fiatal nő szerencsésnek érezhette magát, mert viszonylag hamar visszatérhetett a munkába: Lillát két és fél éves korában felvették az óvodába. Azokban az időkben főként az édesanyja, Nikolett segített neki, és ő vigyázott az unokájára, valahányszor a gyerek megbetegedett.
Csakhogy fél év sem telt el, Nikolettet egyre erősebben gyötörni kezdte a dereka és a háta, így már nem tudott olyan gyakran beugrani, mint korábban. Márk ekkor arra jutott, hogy az édesanyjától, Katalintól kér segítséget.
Az anyósa kemény természetű asszony volt. Hosszú éveken át tanított, megszokta, hogy mások engedelmeskednek neki, és mélyen hitte, hogy a menye képes lenne mindent egyedül is megoldani, ha igazán akarná. Ennek ellenére végül engedett egyetlen fia kérésének.
— Katalin, nagyon hálás vagyok, hogy elvállalja — mondta Eszter udvariasan, bár pontosan tudta, hogy az anyósával soha nem lesz könnyű dolga.
— Hálás? — horkant fel gúnyosan az idősebb nő. — Miattad kell betegszabadságra mennem. Talán ideje volna, hogy te magad foglalkozz a gyerekeddel. Folyton taknyos szegény!
— De ez mindössze a második alkalom két év alatt… — próbált mentegetőzni Eszter, látható bűntudattal.
— És akkor mi van? Nekem is van munkám, méghozzá fontosabb annál, hogy mindig rendelkezésre álljak! — csattant fel Katalin, aztán sértődötten távozott, Esztert pedig nyomasztó bizonytalanságban hagyta.
Eszter soha nem beszélt rosszat Katalinról a lánya előtt. Sőt, igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna, és Lilla kezdetben örömmel maradt a nagymamájával. Idővel azonban Eszternek feltűnt valami: a kislány Katalin közelében túlságosan fegyelmezetté vált, mintha attól tartana, hogy egyetlen rossz mozdulatért is szidást kap. Katalinban megvolt az a képesség, hogy bárkit feszes rendbe kényszerítsen; az iskolában még a felnőtt kollégái is tartottak tőle, hát még egy kisgyerek.
— A nagyi azt mondta, ne nevessek ilyen hangosan — vallotta be egyszer Lilla lehajtott fejjel.
— De hát miért ne nevethetnél? — kérdezte Eszter lágy hangon.
— Mert szerinte egy kislánynak csendesnek és illedelmesnek kell lennie.
Eszternek összeszorult a szíve. Az ő mindig derűs, napsugaras gyermeke a nagymama hatására visszahúzódóbbá, óvatosabbá, szinte túl halkká vált. Szerencsére Katalin akkor még nem járt hozzájuk túl gyakran. Lilla egyre nagyobb lett, ritkábban betegeskedett, Eszter pedig többnyire már maga is meg tudta oldani a helyzetet, ha néha otthon kellett maradnia vele.
Aztán egyetlen esemény mindent felborított. Katalin elvált a férjétől, nem sokkal azelőtt, hogy betöltötték volna a harmincadik házassági évfordulójukat. Benedek egy másik nőhöz költözött. Ráadásul nem is valami fiatal szeretőhöz, hanem egy vele egykorú asszonyhoz, aki Katalin szemében sem fiatalabbnak, sem szebbnek nem látszott nála. Ez teljesen feldühítette.
„Hogy merte ezt megtenni velem? Megbolondult öregkorára!” — forrongott magában, és lassan, szinte észrevétlenül Márkot is igyekezett az apja ellen fordítani.
Ettől kezdve Katalin mind gyakrabban bukkant fel a fia és a menye otthonában. A saját lakásában már nem akadt senki, akit irányíthatott volna, ezért náluk próbálta visszaszerezni a megszokott hatalmát. Bejelentés nélkül érkezett, mintha oda is tartozna, szigorú tekintettel végigpásztázta a polcokat, a szekrényeket, a konyhát, majd azonnal osztani kezdte a maga megkérdőjelezhetetlennek hitt tanácsait.
— Ezt nevezed rendnek? A szalvétákat nem így kell összehajtani — morogta, miközben már át is rendezte a konyhapulton heverő kupacot.
— Eszter, a lábasokat nagyság szerint kell egymás mögé tenni. Elöl a nagyobbak, aztán a kisebbek. Ez alapvető dolog — oktatta ki hideg, tanítónős hangon.
— Lilla, ne rohangálj a lakásban, mert még levered valamelyiket! Egy rendes kislány visszafogottan viselkedik. Ülj le szépen, és rajzolj valamit.
Eszter eleinte próbálta elengedni a füle mellett ezeket a megjegyzéseket. Azt mondogatta magának, hogy Katalin nehéz időszakon megy keresztül. Harminc év házasság után a válás bárkit kibillenthetett volna a lelki egyensúlyából. Úgy gondolta, talán megérdemel némi türelmet, és a fölösleges akadékoskodást is el lehet nézni neki.
Csakhogy a ritka látogatásokból hamarosan állandó jelenlét lett. Szinte minden este, amikor Eszter a munkából hazaért, már előre görcsbe rándult a gyomra, mert tudta, hogy Katalin bármelyik pillanatban megjelenhet náluk.