Nedves törölközőt szorított az asszony arcához, végighallgatta az újabb dühödt szitokáradatot „arról a cafkáról”, és közben lassan, rémülten állt össze benne a felismerés: Nóra nem csak ijesztgette. Nem indulatos szavakat dobált a levegőbe. Amit kimondott, azt végig is vitte.
A kulcs élesen, fémesen csikordult a zárban. Gábor úgy tépte fel az ajtót, mintha lángoló lakásba rontana be. Aztán a küszöbön megtorpant, mintha falnak ütközött volna. Nóra az előszobában várta, kabátban, táskával a vállán. A lába mellett ott állt két bőrönd; némán, végérvényesen, mintha Gábor vereségének tárgyi bizonyítékai lettek volna. Nem készülődött. Nem pakolt. Nem habozott. Ő már távozott — csak a teste volt még néhány lépésnyire a kijárattól.
— Mit csinálsz? — Gábor hangja berekedt, remegett, alig hasonlított a sajátjára. — Elment az eszed? Tedd vissza a holmikat. Azonnal…
Nóra lassan fordította felé az arcát. A tekintetében nem látszott indulat, nem volt benne sértettség sem. Valami hűvös, idegen nyugalommal nézte őt, mintha egy ismeretlen férfit látna, aki kínos jelenetet rendez egy forgalmas téren.
— Ehhez már késő, Gábor — mondta csendesen. — Minden ott van, ahol lennie kell. Ami az enyém, azt viszem. Ami a tied, az itt marad veled.
Gábor ösztönösen felé lépett. A karja előrelendült, hogy megfogja, visszatartsa, megrázza, rákényszerítse arra, hogy újra az a feleség legyen, akinek eddig hitte. Nóra azonban szinte alig észrevehető mozdulattal kitért előle, és Gábor ujjai csak az üres levegőt kapták el. Ez az apró elhúzódás többet mondott minden mondatnál: köztük többé már az érintésnek sincs helye.
— Tönkreteszel mindent! — tört ki belőle. — Miért? Néhány ostoba mondat miatt? Azért, mert anyámnak eltört az orra? Három évet dobsz félre az ő természetéért?
Szavai egyre hangosabbá váltak, mintha a hangerővel be tudná tölteni azt az űrt, amely hirtelen megnyílt a lakás falai között. De Nóra nyugalma olyan volt, mint a jég: a kiabálás lepattant róla, nem hagyott rajta nyomot. Megvárta, amíg Gábor kifullad. Csak utána szólalt meg, halkan, mégis olyan tisztán, hogy minden egyes szó sebet ejtett.
— Ez nem „néhány mondat” volt. Ez megalázás volt. Nyilvánosan. Azokat alázta meg, akik a világon a legjobban szeretnek engem. Te pedig ott ültél, és végignézted. Nem csak az ő természetéről van szó. Hanem arról, hogy te ezt a természetet a hallgatásoddal fedezted. Ami pedig a három évünket illeti… Azt hiszed, azokat törlöm most ki? Nem, Gábor. Én ma estét törlöm ki. Mert ma este értettem meg, hogy valójában soha nem is volt közös három évünk. Voltál te, voltam én, és kettőnk között végig ott állt az anyád. Csak én túl sokáig tettem úgy, mintha nem látnám.
Gábor háta a falnak simult, mintha hirtelen nem bírná megtartani a saját súlyát. Nóra érvelése kíméletlenül pontos volt. Nem általános vádakat szórt rá, nem hisztériázott. Úgy tárta fel a történteket, hideg tárgyilagossággal, ahogy egy boncolóorvos választja szét a rétegeket, míg elő nem bukkan a romlás oka.
— De… ő az anyám — préselte ki magából végül. Ez volt az utolsó mentsége, egyszerre szánalmas és fájdalmasan őszinte. — Én nem tudtam…
Nóra ekkor egyenesen a szemébe nézett. Gábor ugyanazt a száraz, könyörtelen haragot látta benne, amely az előbb a lépcsőházban is felvillant, csakhogy most már élesre fent pengeként irányult rá.
— Nem érdekel, hogy az anyád — mondta Nóra szinte suttogva, és ettől a suttogástól Gábor hátán végigfutott a hideg. — Megsértette a szüleimet. Neked pedig, mint a férjemnek, mellém kellett volna állnod. Értük is. Értem is. Érted? Adtam neked választási lehetőséget. Lehettél volna a férjem. Te viszont inkább maradtál az anyád kisfia.
Azzal lehajolt, és megfogta az egyik bőrönd fogantyúját.
— A baj nem vele van, Gábor. Hanem veled. Ő olyan, amilyen, és ezen soha nem fog változtatni. De te dönthettél volna másképp. Lehetett volna tartásod. Legalább egyszer az életben kiállhattál volna a saját akaratod mellett, ahelyett hogy mindig az anyád kívánságai után sodródsz. Nem sikerült. Én pedig nem akarok olyan férfi mellett élni, aki minden levegővétel előtt az anyjára pillant engedélyért. Nem akarok csupán mellékszereplő lenni az ő fiának életében.
Kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsőház hideg levegője azonnal beáramlott közéjük.
— Akkor maradj így. Menj vissza hozzá. Törölgesd a vérét, hallgasd végig, milyen hitvány vagyok, és légy továbbra is engedelmes, jó kisfiú. Úgy látszik, ennél többre nem vagy képes.
Ezzel kitolta az első bőröndöt a folyosóra, majd visszafordult a másikért. Nem nézett rá többé. Egyetlen pillantást sem pazarolt rá. Gábor mozdulatlanul állt közös otthonuk előszobájában, a falhoz szorulva, és csak hallgatta, ahogy Nóra léptei, majd a bőrönd kerekeinek tompa zörgése egyre távolabb kerül a lépcsőházban. Végül odalent kattanva becsukódott a kapu.
A lakásra feszült, tökéletes csend ereszkedett.
Gábor egyedül maradt.
A saját otthonában.
Az anyjával.
Örökre.