A tekintete nem Nórát kereste. Oldalra siklott, a megkopott ajtókeretre, mintha abban találhatna valami menedéket. Nem látszott benne dac, sem kísérlet arra, hogy még harcoljon. Csak a teljes beletörődés ült benne. De ez a megadás nem Nórának szólt. Annak a láthatatlan, fojtogató hatalomnak engedett, amely gyerekkora óta ehhez a lakáshoz, ehhez a családi börtönhöz láncolta.
Amikor a két perc letelt, Nóra nem mondott semmit. Nem kérte számon rajta a gyávaságát, nem nevezte nevén a vereségét. Egyszerűen megfordult. Nem kapkodott, nem rendezett jelenetet, egyetlen mozdulatában sem volt drámaiság. A bejárathoz lépett, levette a polcról a táskáját, mellé a kocsikulcsot. Nem nézett vissza. Még egy utolsó pillantást sem pazarolt rá. Gábor számára abban a másodpercben szűnt meg létezni, amikor lejárt az idő, amelyet kapott.
Kitárta az ajtót. A lépcsőház hidegebb, tisztább levegője úgy csapta meg az arcát, mintha le akarná mosni róla Erzsébet lakásának ragacsos, romlott levegőjét. Átlépte a küszöböt, aztán óvatosan, szinte hangtalanul behúzta maga mögött a súlyos tölgyfaajtót. A drága zár tompa kattanása végleges pontként zárta le azt, ami addig közös életnek tűnt. Gábor odabent maradt: az anyjával, annak betört orrával és a saját menthetetlen gyávaságával.
Az autó utastere dermesztően hideg volt. Nóra mégsem nyúlt rögtön a fűtéshez. Néhány pillanatig mozdulatlanul ült, ujjai fehéredésig szorították a bőrrel bevont kormányt. A harmadik emeleti lakás világos ablakait nézte. Nem fájt semmi. Nem érezte magát megalázottnak sem. Ezek az érzések odafent, a folyosó fülledt levegőjében már hamuvá égtek. Ami megmaradt, az éles, jéghideg harag volt, és valami könyörtelen tisztánlátás. Végül elfordította a kulcsot. A motor egyenletes morajlása lett az egyetlen hang, amely áttörte magányának zárt burkát.
Hazafelé alig járt valaki az utakon. Az éjszakai város fényfoltokra esett szét körülötte: reklámtáblák, közlekedési lámpák, idegen lakások távoli ablakai úsztak el mellette. Biztos kézzel vezetett, ösztönösen váltott, a pirosnál pontosan fékezett. A gondolatai ugyanilyen rideg pontossággal működtek. Már nem azon törte a fejét, mit mond majd Gábornak, ha az utána megy. Tudta, hogy köztük nincs több megbeszélnivaló. A teendőket vette sorra. Személyi okmányok. Az autó papírjai. Laptop. Ruhák. A szüleitől kapott tárgyak. A nagymamájától örökölt ékszeres doboz. Mindaz, ami már Gábor előtt is az övé volt. Mindaz, ami Gábor után is az övé marad.
A lakás csönddel fogadta. A levegőben még ott keveredett az ő parfümjének halvány nyoma Gábor kölnijével. A kis asztalon nyitva hevert a könyv, amelyet legutóbb olvasott. A mosogatóban két kávéscsésze maradt a reggeli után. Pár órával korábban mindez még otthonnak számított. Közös menedéknek, saját kis erődítményüknek. Most már csupán egy lakás volt, tárgyakkal tele, amelyek közül néhányat magával kellett vinnie.
Egyenesen a hálóba ment, és felkapcsolta a lámpát. A fény kíméletlenül öntötte el a szobát. Kinyitotta a tolóajtós gardróbot. Az egyik oldalon Gábor holmijai lógtak, a másikon az övéi. A férfi ingeihez hozzá sem ért. Nyugodtan, módszeresen kezdte leemelni a saját ruháit a vállfákról: ruhákat, blúzokat, nadrágokat, mindent gondosan az ágyra rendezett. Egyetlen mozdulata sem volt felesleges. Úgy dolgozott, mint aki egy hosszú, előre megtervezett útra készül, nem pedig mint aki menekül.
Leemelte a felső polcról a nagy bőröndöt, kinyitotta, és szabályos halmokban pakolni kezdett. Farmerek, pulóverek, fehérneműk kerültek egymás után a helyükre. Nem tett be semmi fölöslegeset. Nem nyúlt a közös fényképekhez, nem vitt magával apró emléktárgyakat, amelyek valaha meghatónak tűntek. Darabjaira bontotta az addigi közös életüket, és kizárólag a saját részeit emelte ki belőle. Amikor a ruhákkal végzett, átment a fürdőszobába. Ugyanolyan hűvös alapossággal szedte össze a krémjeit, a samponját, a fogkeféjét. Gábor borotvája és borotvahabja érintetlenül maradt a polcon, mintha egy ismeretlen férfi holmijai lettek volna, akihez neki soha semmi köze nem volt.
Nem egy rémült feleség kapkodó mozdulataival pakolt. Inkább úgy, mint egy végelszámoló, aki pontos leltár alapján zár le egy csődbe ment vállalkozást. Higgadt volt, hideg és hatékony. Elvitte, ami az övé, és meghagyta Gábornak azt a világot, amelyhez a férfi olyan kétségbeesetten ragaszkodott. Amikor a bőrönd utolsó zárja is a helyére pattant, Nóra tudta, hogy elkészült. Már csak az utolsó lépés maradt hátra.
Gábor már a lépcsőházban meghallotta a távolodó lépéseit, miközben ő lihegve rohant fölfelé, kettesével szedve a fokokat. A szíve a torkában vert: nemcsak a futástól, hanem a félelemtől is, és attól a későn érkező felismeréstől, hogy mekkora pusztítást engedett megtörténni. Odafent még el kellett csendesítenie az anyját, végül valahogy rábeszélte, hogy üljön le egy fotelbe.