Nem ütésekkel intézték el az ellentéteket, hanem alattomos ellenállással, félbehagyott mondatokkal és olyan csöndekkel, amelyek többet mondtak bármilyen kiabálásnál.
Nóra szája sarkában megjelent egy ferde mosoly, és ez sokkal ijesztőbbnek hatott, mintha ordítani kezdett volna. Egy szemernyi bűntudat sem látszott rajta. Csak megvetés. Gábor döbbent, gyermeteg értetlenségét nézte úgy, mintha az önmagában is nevetséges volna.
— Akkor szerinted mit kellett volna tennem? — kérdezte halkan, de minden szava vágott. — Álljak tovább mellette, és tűrjem, amíg folytatja? Várjam meg, hogy a vendégek előtt közölje, nyugodtan töröljék belém a cipőjüket? Vagy azt, hogy a szüleimnek legfeljebb a cselédszobában jutna hely?
Ismét közelebb lépett. Gábor ösztönösen hátrált, míg a háta hozzá nem simult a régi, lakkozott falapokból összerakott fogashoz. A szerkezet halk, panaszos nyikkanással tiltakozott.
— A te anyád ragadozó, Gábor — folytatta Nóra. — Nem ért másból, csak az erőből. Egész este figyelt engem. Méricskélt, próbálta kitapogatni, hol vagyok sebezhető. És megtalálta. Benned. Rájött, hogy te nem fogsz mellém állni. Ezért mert mindent megengedni magának.
Gábor kinyitotta a száját. Talán újra elő akarta venni a megszokott mondatokat az idősek tiszteletéről, a békességről, arról, hogy az okosabb enged. De a hang nem jött ki a torkán. Csak nézte a felesége arcát: kemény volt, idegen, hajlíthatatlan. Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy bármilyen magyarázkodásba kezdene, Nóra darabokra szedné, és könyörtelenül visszavágná neki. Mert igaza volt. Ő némán tűrte az egészet. Ő hagyta, hogy idáig fajuljon. És most elérkezett a pillanat, amikor ezért fizetnie kellett.
— Egyetlen lehetőséged maradt, hogy rendbe hozd — mondta Nóra. A hangja csendesebb lett, de ettől még fenyegetőbbnek tűnt. Olyan hideg tárgyilagosság volt benne, mint egy orvosé, aki egy kockázatos műtét előtt közli a tényeket. — Azonnal visszamész a szobába. Odalépsz az anyádhoz, és megmondod neki, hogy hallgasson el. Végleg. Aztán bocsánatot kér. Tőlem. Nem motyogva, nem úgy, hogy csak én halljam, hanem mindenki előtt, aki még itt van.
Gábor teste megmerevedett. Mintha az agya egy pillanatra leállt volna. Rávenni az anyját arra, hogy bocsánatot kérjen? Erzsébetet, aki egész életében képtelen volt elnézést kérni bárkitől, mert az ilyesmit a gyengeség beismerésének tartotta? Ez nem egyszerűen lehetetlennek tűnt. Ez kívül esett minden elképzelhetőn, mintha valaki azt követelné, hogy a Nap mostantól a Föld körül keringjen.
— Te megőrültél… Ő soha nem…
— Ez a te választásod, Gábor — vágott közbe Nóra, esélyt sem adva neki, hogy befejezze. A tekintete belé fúródott, és Gábor úgy érezte, mintha egyszerre fosztották volna meg minden védekezésétől. — Vagy bemész, és megteszed, amit mondtam, és akkor talán még marad valami, amit helyre lehet hozni. Vagy ha két percen belül még mindig itt állsz, én megyek vissza. És hidd el nekem, utána már nem lesz mit megmentened. Befejezem, amit elkezdtem. A következmények pedig egyáltalán nem fognak érdekelni.
Gábort hideg remegés járta át. A félig nyitva maradt nappaliajtó felé nézett. Onnan tompán kiszűrődött a beszélgetések zaja, poharak koccanása, egy-egy erőltetett nevetés. Ott volt minden, amit addig ismert: az anyja, a családi rend, az a világ, amelyben felnőtt, és amelyhez még mindig láncok kötötték. Itt pedig, a szűk, naftalinszagú előszobában a felesége állt vele szemben, és azt követelte, hogy saját kezével robbantsa fel ezt az egész rendszert.
Az akarata cserbenhagyta. Évek óta arra nevelték, hogy engedelmeskedjen az anyjának, hogy ne mondjon ellent, hogy kerülje a nyílt összecsapást. Most pedig pontosan azt kellett volna megtennie, amire soha nem volt képes. Nem csupán nem akarta. Úgy érezte, fizikailag sem tudja végrehajtani.
— Ezt nem mered megtenni — suttogta, mintha ebbe az utolsó, gyenge reménybe kapaszkodna. — Ő… ő az anyám.
Ekkor Nóra önuralma széthullott. A hideg fegyelem úgy szakadt le róla, akár egy rosszul rögzített maszk, és alóla előtört mindaz a düh, amelyet két hosszú órán át visszatartott.
— Nem érdekel, hogy az anyád, Gábor! — csattant fel. — Megalázta a szüleimet, és én pontosan úgy fogok bánni vele, ahogy megérdemli! Ha kell, újra megütöm! Érted?
— De…
— Dönts! Most! Vagy bemész, és elhallgattatod, vagy én csinálom meg helyetted! És akkor kettőnk között vége mindennek. Itt. Ebben a percben.
Hátralépett egy lépést, mintha utat nyitna neki. Mintha valóban lehetőséget adna a választásra.
Gábor azonban nem mozdult. A felesége haragtól eltorzult arcát nézte, aztán a nappali ajtajára pillantott, és megértette, hogy csapdába került. Nórát nem tudta választani, mert az egyet jelentett volna azzal, hogy hadat üzen az anyjának. Erzsébet mellé sem tudott állni, mert Nóra tekintetében olyan fagyos, végleges elszántságot látott, amelyet nem lehetett félvállról venni. Ez már nem fenyegetés volt. Ítélet volt. És neki kellett volna végrehajtania.
A neki adott két perc a fojtogató előszobában végtelen hosszúra nyúlt. Nem a csend tette elviselhetetlenné. Épp ellenkezőleg: a nappaliból átszűrődő foszlányok, egy vendég visszafojtott nevetése, az evőeszköz éles csörrenése a tányéron mind-mind elviselhetetlenül hangosnak tűntek. Ezek a közönséges, hétköznapi zajok váltak árulásának legkegyetlenebb bizonyítékaivá.
Gábor továbbra sem tett egyetlen lépést sem. A fogasnak támaszkodva állt, és az arca szürke, élettelen maszkká dermedt.