„Ha kell, még egyszer odacsapok neki!” dühösen kiáltotta Nóra, majd éles mozdulattal kiszabadította magát Gábor vasmarkából

Ez a kegyetlen, undorító gőg felkavaró.
Történetek

— Egy cseppet sem érdekel, hogy az anyád, Gábor! Megalázta a szüleimet, én pedig pontosan úgy fogok bánni vele, ahogyan rászolgált! Ha kell, még egyszer odacsapok neki! Felfogtad?!

— Te teljesen eszednél vagy? Mégis mit művelsz? — Gábor szavai alig emelkedtek a suttogás fölé, ám az ujjai, amelyek vasmarokként mélyedtek Nóra alkarjába, minden ordításnál fenyegetőbben beszéltek. Szinte kirángatta az asszonyt a kivilágított, hangos nappaliból a szűk, félhomályos előszobába, ahol az állott kabátok, régi cipők szaga összekeveredett a konyhából kiszökő ételszaggal.

Nóra egyetlen éles, indulatos mozdulattal kiszabadította magát. Vékony bőrén rögtön kirajzolódott négy vörös nyom, Gábor ujjainak pontos lenyomata. Nem simította meg, nem is törődött a fájdalommal. Kiegyenesedett, állát gőgösen megemelte, és a homályban majdnem feketének látszó tekintete száraz, kegyetlen tűzzel izzott. Az egész tartása válasz volt: hideg, hajlíthatatlan és kíméletlen.

— Én mit képzelek magamról? — kérdezett vissza fojtott, feszes hangon, mintha minden szó egy pattanásig húzott húr volna. — Ezt pont te kérdezed tőlem, Gábor? Te, aki végigasszisztáltad, ahogy a te drága jó anyád, Erzsébet, egész este apránként a sárba tapossa a szüleimet? Nem finom célzások voltak ezek. Nyíltan mondta ki, élvezettel, minden egyes mondatát, és figyelte, hogyan reagál rá az asztal.

Gábor ösztönösen hátralépett, egészen a fogasig, amelyen a saját kabátja lógott. Úgy festett, mint akit falhoz szorítottak. Az arca kifakult, a homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg. Szerette volna lecsendesíteni, elhallgattatni, visszaterelni a jelenetet a látszat és az illem keretei közé, de Nóra előtt most nem volt átjárás.

— Azt mondta a szüleimre, hogy nyomorult falusiak valami isten háta mögötti porfészekből — préselte ki magából Nóra a mondatokat, egyenként, keményen, és Gábor minden pontos idézetnél úgy rándult meg, mintha idegbe hasított volna a fájdalom. — Azt mondta, nincs ízlésem, mert ilyen „egyszerű” menyasszonyi ruhát választottam. Azt kérdezgette, miből tudtak egyáltalán feljönni Budapestre, és nem kellett-e hozzá eladniuk az utolsó tehenüket. És te? Te mit tettél, Gábor?

Közelebb lépett hozzá. Most már nem őt szorították sarokba, hanem ő zárta el férje menekülési útját.

— Ott ültél. A tányérodat nézted. Újra meg újra töltöttél neki abból a kedvenc félédes borából, miközben az apámat részegesnek nevezte, az anyámat pedig ostoba parasztasszonynak, aki két értelmes mondatot sem tud egymás után kimondani. Még mosolyogtál is, amikor a barátnői helyeslően bólogattak hozzá. Nem kívülálló voltál, Gábor. Részt vettél benne. A hallgatásoddal és a gyávaságoddal igazat adtál neki.

A „gyávaság” úgy találta el, mintha tenyérrel vágták volna arcon. Megfeszült, kapkodva keresett valami választ, valami mondatot, amellyel visszaveheti az irányítást.

— Nóra, fejezd be. Ő az anyám… Egyszerűen csak… nehéz ember. Ezt meg kell értened…

— Nekem semmit sem kell megértenem — vágta el azonnal, élesen. — Két teljes órán át ültem ott. Két órán keresztül nyeltem ezt a mocskot, miközben te kőarccal bámultál magad elé. Arra vártam, hogy végre megszólal benned a férj. Hogy lesz benned annyi férfiasság, hogy megvédd a feleséged családjának becsületét. De nem történt semmi. Akkor rájöttem, hogy ezt nekem kell megtennem. És megtettem.

Ekkor mindkettejük előtt felvillant az a néhány másodperc, amely idáig juttatta őket az előszobába. Erzsébet, bortól és önelégültségtől kipirulva, az ajtónál állt, épp az egyik vendéget kísérte ki. Félvállról, mintha csak tréfálkozna, még odavetett Nórának egy újabb megjegyzést a „hozomány nélküli menyecskékről”. Nóra abban a pillanatban mintha ügyetlenül megbotlott volna, ám a mozdulat túl pontos volt ahhoz, hogy véletlennek lehessen hinni: vállának kemény csontjával teljes erőből Erzsébet arcába ütközött. Tompa, rövid, furcsán nedves csattanás hallatszott. Az idősebb asszony felnyögött, a kezét az orrához kapta, ujjai között pedig rögtön sűrű, sötét vér jelent meg. Nem baleset volt. Hanem rövid, kiszámított és könyörtelen ütés.

— Te… te megütötted — suttogta Gábor, és olyan babonás rémülettel meredt a feleségére, mintha egy idegent látna maga előtt.

— Én csak helyretettem azt, amit te nem mertél — felelte Nóra jéghidegen. — És ha azt hiszed, ennyivel lezárult, nagyon nagyot tévedsz.

— Megütötted őt — ismételte Gábor, de már nem kérdésként. Inkább úgy mondta, mint aki képtelen feldolgozni a tényt, akár egy gyerek, aki előtt összeomlik a világ megszokott rendje. Az ő gondosan felépített, óvatosan őrzött életében ilyesmi nem fordulhatott elő. A feleségek nem támadtak rá az anyósukra. A családi háborúkat náluk másképp vívták meg: elharapott mondatokkal, elfordított tekintetekkel és hosszú, jelentőségteljes hallgatásokkal.

Sorsfordulók