Lehet, hogy Mária másnap újra jelentkezik. Vagy éppen nem — és Dóra szerint ez utóbbi volt a rosszabb. Mária hallgatása ugyanis sosem egyszerű csend volt, hanem eszköz. Fegyver, amellyel pontosan tudott bánni.
És ott volt még Gábor is.
Dóra fejében újra meg újra ugyanaz a kérdés járt: hová kerülnek valójában azok a pénzek? Mária nem volt ostoba asszony, és az elmúlt hét év alatt egyszer sem fordult hozzájuk csak úgy, üres kézzel, minden magyarázat nélkül. Ha kért, annak mindig volt valamilyen oka. Most is kellett lennie. A sürgetésből és az összegekből ítélve pedig nem is apróságról lehetett szó.
Csak az maradt homályban, pontosan miről.
Reggel Mária nem telefonált.
Dóra nem ült a készülék mellett, mégis folyton odatévedt a pillantása, miközben munkába készülődött. András némán itta a kávéját, a telefonján híreket görgetett, és mindketten úgy tettek, mintha az előző esti beszélgetés meg sem történt volna. Náluk ezt hívták úgy, hogy „nem kell felfújni”.
A munkahelyén Dóra számok közé menekült. Egy kisebb logisztikai cégnél dolgozott könyvelőként, és a számok mindig megnyugtatták. Bennük nem volt mellébeszélés: vagy stimmelt valami, vagy nem. Nem léteztek félmondatok, célzások, sem olyan mondatok, hogy „te is érted, miről van szó”.
Ebédidőben kiment egy rövid sétára. Nem volt különösebb célja, csak levegőt akart venni, és venni egy kávét a sarki automatából. Régi, csendes környék volt, a járda mellett hársfák sorakoztak. Dóra lassan ment, közben pedig Gáboron járt az esze.
Sosem bízott benne. Már az első találkozáskor sem. Azon a kínos családi vacsorán, ahová Mária alig három hónap ismeretség után magával hozta, és úgy mutatta be, mint „nagyon komoly embert”. Gábor azon az estén végig a pénzről beszélt. Nem dicsekedett nyíltan, annál okosabb volt. Csak elejtett félmondatokat: amikor lezártam azt az üzletet, a győri partnereim, az ingatlan most az egyetlen biztos befektetés. András bólogatott. Mária pedig úgy nézett az új férjére, ahogy az ember arra tekint, akiben mindenáron hinni szeretne.
Dóra akkor csak ette a salátáját, és hallgatott.
Miután visszaért az irodába, leült az asztalához, és végre megtette azt, amit már hetek óta halogatott. Megnyitotta az elmúlt egy év átutalásainak listáját. Dátumokat és összegeket írt egymás alá egy táblázatba, gondosan, soronként. Az eredmény túlságosan is beszédes volt.
Az első utalás tavaly augusztusban történt: nyolcvanezer forint. Aztán majdnem két hónap szünet következett. Utána újra pénz ment el, majd egyre gyakrabban, egyre nagyobb összegekben. Mintha valaki kitapogatta volna, honnan lehet meríteni, és idővel mind bátrabban nyúlt volna ugyanabba a kútba.
Dóra a képernyőt nézte, és érezte, ahogy belül valami lassan kihűl.
Mária másnap jelentkezett — de nem Dóránál. Este fél nyolc körül András telefonja megszólalt. Felvette, kiment az előszobába, és nagyjából húsz percig beszélt odakint. Dóra nem hallgatózott. A mosogatónál állt, vizet engedett a tányérokra, csak a hangsúlyok jutottak el hozzá: András mély hangja, rövid válaszai, és egyszer az, hogy:
– Anya, várj már egy kicsit.
Amikor visszajött, olyan arca volt, hogy Dóra azonnal elzárta a csapot.
– Mi történt?
András leült a kanapéra. Sokáig nem szólalt meg. Nem színpadiasan hallgatott, hanem valóban kereste a szavakat.
– Anya azt mondja, Gábornak baja van – mondta végül. – Komoly baja. Tartozik valakiknek. Nem kevéssel.
– Mennyivel?
– Pontosan nem mondta. Csak azt, hogy ha a hónap végéig nem fizet, abból nagy gond lesz.
Dóra mellé ült, és óvatosan kérdezte:
– Kinek tartozik?
– Nem tudom. Nem magyarázta el. Annyit mondott, hogy „komoly emberek”, és hogy segítenünk kell.
Néhány másodpercig csak ültek egymás mellett. Odakint elhaladt egy autó, fénye végigsiklott a plafonon.
– András – szólalt meg Dóra lassan –, érted, mi történik? Az anyád pénzt kér a férje miatt, akit mi szinte nem is ismerünk. Közben pedig még azt sem adta vissza, amit korábban elvitt tőlünk. Ez már nem családi segítség. Ez valami egészen más.
András végighúzta a tenyerét az arcán.
– Ő az anyám.
– Tudom. De attól még a kérdések kérdések maradnak.
Másnap Dórának a belvárosban volt megbeszélése egy ügyféllel, az Andrássy út környékén. Amikor végzett, nem indult rögtön vissza az irodába. Úgy döntött, beül valahová, ahol nyugodtan végiggondolhat mindent. András nélkül. Telefonhívások nélkül. Anélkül az állandó, tompa szorítás nélkül, amely napok óta ott zúgott a háttérben.
A kávézó apró volt, fából készült asztalokkal és friss péksütemény illatával. Dóra amerikai kávét kért, leült az ablak mellé, és elővette a telefonját.
Írt az unokatestvérének, Viktóriának. Viktória ügyvédként dolgozott, és volt egy ritka, Dóra számára most különösen értékes tulajdonsága: egyenesen beszélt, minden fölösleges finomkodás nélkül.
„Viki, szükségem lenne a fejedre. Nem élet-halál kérdés, de jó lenne még ma. Tudunk beszélni?”
A válasz egy percen belül megérkezett:
„Hétkor tudok. Hívj.”
Dóra eltette a telefont, és kinézett az utcára. Emberek mentek el az ablak előtt, hétköznapi táskákkal, hétköznapi gondokkal. Egyikük sem sejthette, hogy az a nő ott bent, a kávé mellett, éppen azon töpreng, hogyan akadályozza meg, hogy a családja elsüllyedjen mások adósságaiban.