– Mondd, te egyáltalán felfogod, miket beszélsz?! Teljesen elment az eszed?!
Mária hangja úgy csapódott ki a telefonból, mintha nem is a város másik részéből hívná őket, hanem ott állna Dóra háta mögött a konyhában. Dóra ösztönösen eltartotta a készüléket a fülétől, várt egy pillanatot, aztán lassan visszaemelte.
– Pontosan azt mondom, amit gondolok – felelte halkan. Majdnem nyugodtan.
Ez a „majdnem” azonban rengeteg önfegyelmébe került. Három év gyakorlás volt mögötte. Három év, amely alatt András minden egyes anyjánál tett látogatás után úgy tért haza, mint egy megszidott kisfiú: némán, lesütött szemmel, bűntudattól görnyedten. Három év, amíg Dóra megtanulta, hogy ne ő legyen az, aki először robban.
A férjével a konyhában voltak. Dóra a tűzhely mellett állt, András az ablaknál. Mindketten úgy tettek, mintha semmi különös nem történne. András a telefonját görgette. Nem olvasott rajta semmit, csak húzogatta a képernyőt felfelé. Ez volt az ő módszere arra, hogy jelen legyen, mégis eltűnjön.
A lábasban lassan elkészült a leves. Egyszerű csirkeleves volt cérnametélttel, olyan, amit Dóra már szinte gondolkodás nélkül is meg tudott főzni. Közben azonban ugyanaz a kérdés zakatolt a fejében: meddig lehet ezt még tűrni?
Az egész fél évvel korábban kezdődött, amikor Mária telefonált, és közölte, hogy „nagyon sürgősen pénzre van szükségük”. Nem magyarázta meg, mire. Mária amúgy sem szokott magyarázkodni. Ő nem kért, hanem bejelentett. Aznap este Dóra kártyájáról már el is ment kétszázezer forint. Később újabb százhúszezer. Aztán András csendesen megkérte, hogy „adjanak kölcsön anyának még egy kicsit”, Dóra pedig ismét beleegyezett. Mert szerette a férjét. Mert bízott benne, hogy ez tényleg az utolsó alkalom.
Fél év alatt összesen ötszázhatvanezer forintot adtak.
Egyetlen forint sem érkezett vissza.
Aznap Mária megint felhívta őket. A hangja könnyed volt, magabiztos, olyan asszonyé, akinek egész életében ritkán mondtak nemet.
– Dórikám, lenne itt egy kis gond. Kellene még úgy nyolcvanezer. Gábor azt mondja, most azonnal kell.
Gábor Mária második férje volt. Dórának mindig egy régi szélhámosfilmből kilépett alak jutott róla eszébe: túl ápolt, túl mosolygós, és a tekintete soha nem tudott egy helyben maradni. Két éve bukkant fel Mária életében, azóta pedig rendszeresen adódtak „halaszthatatlan” pénzügyi bajai. Hogy pontosan mire kellett neki a pénz, azt senki sem tudta. Hivatalosan „üzlettel foglalkozott”. Csakhogy azt már senki nem tudta megmondani, miféle üzlettel.
Dóra Andrásra nézett. A férje továbbra is kifelé bámult az ablakon.
Ekkor valami megmozdult benne.
Nem nagy zajjal történt, nem drámai módon. Inkább csak egy apró, belső kattanás volt. Olyan, mint amikor egy ember türelmének utolsó retesze is kiold.
– Mária – mondta Dóra egyenletes hangon –, több pénzt nem adunk, amíg a korábbi tartozást vissza nem kapjuk.
A vonal túlsó végén először teljes csend lett.
Nem egyszerű szünet. Valódi, sűrű, döbbent némaság. Szinte élőnek tűnt. Mária nem volt hozzászokva ehhez a válaszhoz. Dóra hét év házasság alatt mindig talált valahogy módot arra, hogy igent mondjon. Akkor is, ha összeszorított foggal tette, akkor is, ha közben a padlót nézte.
András lassan elfordult az ablaktól.
– Dóra… – kezdte bizonytalanul.
Dóra felemelte a kezét. Nem durván, nem parancsolóan, csak annyit jelzett vele: most várj.
A telefonban halk neszezés hallatszott, majd Mária újra megszólalt. Halkabban beszélt, de a hangjában ugyanaz a hideg keménység maradt.
– Te tisztában vagy vele, kinek mondod ezt?
– Igen – válaszolta Dóra. – Annak az embernek, akinek az elmúlt fél évben ötszázhatvanezer forintot utaltam. Ma reggel megnéztem az összes átutalást. Küldjek róla képernyőképet?
Megint csend következett. De ez már másféle hallgatás volt: nem meglepett, hanem dühös.
A beszélgetés hamar véget ért. Mária egyszerűen kinyomta a telefont, természetesen elköszönés nélkül. Dóra elzárta a gázt a fazék alatt, aztán még jó ideig mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a fedő körül felszáll a gőz.
András leült az asztalhoz.
– Mondhattad volna finomabban is – szólalt meg végül.
Dóra felé fordult. Nézte a férje fáradt, kissé bűntudatos arcát, a szemöldökei közötti ismerős ráncot, amely mindig megjelent, ha az anyjáról volt szó.
– András – mondta csendesen –, nem voltam vele goromba. Csak kimondtam az igazat.
A férfi hallgatott. Tenyerével megdörzsölte a halántékát.
– Anya meg fog sértődni.
– Tudom.
– Lehet, hogy egy hétig fel sem hív minket.
– Tudom.
– És ez téged nem zavar?
Dóra mert a levesből, elé tette a tányért, majd leült vele szemben.
– De, zavar – felelte halkan. – Csakhogy az is zavar, hogy elfogy a tartalékunk. Az is zavar, hogy autóra gyűjtöttünk, és az a pénz most már nincs meg. És az is zavar, hogy anyád minden alkalommal azzal hív, hogy sürgős, aztán semmit nem ad vissza, és még azt sem mondja meg, mire kellett.
András a tányérját nézte. Nem válaszolt.
– Én nem háborúzom az anyáddal – tette hozzá Dóra. – Komolyan nem. De valakinek végre ki kellett mondania ezt. Most történetesen én voltam az a valaki.
Este, amikor András már elaludt, Dóra még sokáig feküdt nyitott szemmel. Odakint zúgott a város: a tavaszi éjszaka szokásos hangjai, villamosok csikorgása, udvarról felszűrődő beszédfoszlányok. Arra gondolt, hogy a holnap biztosan nem múlik el következmények nélkül.