Gábor alakja azonban nem hagyta nyugodni. „Komoly emberek” — ezt mondta Mária. De mit takart ez pontosan? Kinek tartozott Gábor, és miért? És ami talán a legfontosabb volt: Mária miért kerülte ki olyan makacsul az összeget?
Dóra elővette a táskájából a jegyzetfüzetét. Régi beidegződésből mindig hordott magánál papírt, hiába volt ott a telefonja. Írni kezdett. Nem tervet készített, még csak nem is megoldási vázlatot, csak kérdéseket sorakoztatott fel egymás alá. Néha éppen ez segített neki abban, hogy a szétszórt részletekből végre összeálljon valami felismerhető kép.
Ki valójában Gábor?
Miért éppen nyolc hónapja kezdtek pénzt kérni?
Mi történt augusztusban?
Az utolsó kérdésnél megállt a keze. Augusztus. Akkor hívta meg őket Mária hosszú idő után először a nyaralóba Andrással együtt, állítólag csak úgy, egy kis sütögetésre. Gábor feltűnően jókedvű volt, ontotta a vicceket, szinte túl élénken viselkedett. Később Andrással félrevonultak, és sokáig beszélgettek valamiről. Amikor András visszajött, kicsit szórakozottnak tűnt.
Dóra akkor nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget.
Most már annál inkább.
Megitta a kávé maradékát, becsukta a füzetet, és az órára pillantott. Viktóriát csak négy óra múlva hívhatta. Addig ki kellett találnia, honnan fogja meg ezt az egészet. Mert a megérzése — amely ritkán csapta be — azt súgta, hogy Gábor adósságának története még csak most kezdődik. És amit később megtudnak, az aligha lesz kellemes akár neki, akár Andrásnak.
Viktória pontosan hétkor jelentkezett. Mindig percre pontos volt, Dóra ezt különösen szerette benne.
– Mondd – szólt bele minden bevezetés nélkül.
Dóra mindent elmondott neki. Az utalásokat, Gábort, a „komoly embereket”, az augusztusi nyaralót, a furcsa beszélgetést Andrással. Viktória csendben hallgatta, egyszer sem vágott közbe. Csak a végén kérdezett rá:
– Tudod Gábor vezetéknevét?
– Katona. Katona Gábor.
A vonal másik végén rövid hallgatás támadt.
– Várj – mondta végül Viktória. – Adj nekem egy napot. Addig ne csinálj semmit. Ne adj pénzt, ne kezdj veszekedésbe, ne kérdezz rá durván. Csak várj.
Dóra beleegyezett. Pedig a várakozás volt számára a legnehezebb.
Másnap reggel Mária telefonhívása ébresztette fel igazán — ezúttal közvetlenül Dórát kereste. A hangja egészen más volt, mint általában. Nem az a kemény, parancsoláshoz szokott tónus, hanem majdnem könyörgő. Már ez önmagában is furcsa volt, sőt nyugtalanító.
– Dóra, tényleg szükségünk van segítségre. Tudom, hogy tartozunk. Visszaadom az egészet, becsületszavamra. Csak most nagyon nehéz helyzetbe kerültünk.
– Mária – felelte Dóra higgadtan –, hajlandó vagyok beszélni róla. De először értenem kell, mi történik. Nem általánosságban, nem úgy, hogy „nehéz helyzet”, hanem pontosan. Kinek tartozik Gábor, mennyivel, és miért.
Hosszú csend következett.
– Ezt nem telefonon kellene megbeszélni – mondta végül Mária.
– Rendben. Akkor találkozzunk.
Két nappal későbbre egyeztek meg, egy kávézóba, nem messze Mária lakásától. Semleges helyszín volt. Dóra szándékosan nem ajánlotta fel, hogy felmegy hozzájuk. Abban a lakásban Mária mindig ura volt a helyzetnek, és Dóra pontosan tudta, hogy most erre nincs szükség.
Viktória másnap délben hívta vissza. Dóra kiment az irodából az utcára, megállt a fal mellett, és hunyorogva fordította el az arcát a napfénytől.
– Találtam valamit – kezdte Viktória. – A te Katona Gáborod két évvel ezelőtt társtulajdonosa volt egy kisebb cégnek. Papíron gépeket forgalmaztak. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió. A céget tavaly megszüntették, de előtte elég jelentős összegek mentek át rajta. Gábor egyik üzlettársa most nyomozás alatt áll.
Dóra mellkasában jeges szorítás támadt.
– Gábor is?
– Egyelőre nem. De szerepel az iratokban. És úgy néz ki, a hitelezők, akiket Mária „komoly embereknek” nevezett, nem alvilági figurák. Nagyon is konkrét vállalkozók, akiknek szerződések alapján maradt adósa. Az összeg nagyjából nyolcmillió forint.
Nyolcmillió.
Dóra nekidőlt a falnak. A feje fölött egy galamb suhant el, leszállt a szemközti párkányra, és tökéletes közönnyel bámult vissza rá.
– Vagyis – mondta lassan –, az a mi ötszázhatvanezer forintunk csak arra kellett, hogy valamit betömjenek vele.
– Valószínűleg. És kérni fognak még. Amíg adtok, addig újra és újra jelentkezni fognak.
A Máriával megbeszélt találkozóra Dóra egyedül ment. András szeretett volna vele tartani, de ő megkérte, hogy maradjon ki ebből. Nem azért, mert nem bízott benne. Hanem mert tudta, hogy az anyja jelenlétében András azonnal más emberré válik. Engedékenyebb lesz. Sebezhetőbb. Most pedig nem érzelmekre, hanem tiszta válaszokra volt szükség.
A kávézó barátságos helynek bizonyult: kerek asztalok, régi plakátok a falon, halk zene a háttérben. Mária már ott ült, amikor Dóra belépett. Egyenes tartás, gondosan igazított frizura, bézs kosztümkabát — kívülről minden ugyanolyan kifogástalan volt, mint mindig. Csak a szeme alatt látszott valami, amit Dóra korábban soha nem vett észre.
Teát rendeltek. Néhány percig jelentéktelen dolgokról beszéltek: az időjárásról, Andrásról, a munkáról. Aztán Mária letette a csészét, és egyenesen Dóra szemébe nézett.
– Igazad van – mondta halkan. – Már korábban el kellett volna magyaráznom.