– Egyetértek.
– És még valami. Ha egyszer vissza akar jönni, a beszélgetésen én is ott leszek. Nincsenek titkos padon üldögélések, meg olyan mondatok, hogy „anya nagyon kiborult”.
– Rendben.
Mária végül magától bukkant fel. Nem az ajtó előtt, hanem a lépcsőház bejáratánál. Anna épp a rendelőből tartott haza; Lilla mélyen aludt a babakocsiban, a kerekekre szürke, latyakos hó és homok ragadt. A kapu mellett ott állt az anyósa egy régi pufidzsekiben, kezében egy babaáruházas szatyorral.
– Anna.
– Mária.
– Kaphatok öt percet?
– Ha megint a DNS-tesztről van szó, akkor nem.
– Nem arról.
– Akkor itt mondja el. A gyerek alszik.
– Tudok Márk és Erzsébet beszélgetéséről.
– Erzsébet elmondta?
– Erzsébet sosem volt jó a hallgatásban. Talán most hála az égnek.
– És?
– Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Először dühöngtem. Erzsébetre, rád, Márkra, a halott férjemre, erre az átkozott életre. Aztán rájöttem valamire, és nem volt kellemes.
– Mire?
– Arra, hogy pontosan olyanná váltam, amilyen embert egész életemben gyűlöltem.
Anna nem válaszolt. Mária nem is rá nézett, hanem a babakocsira.
– Amikor Márk megszületett, az apja ránézett, és azt mondta: „Ez nem az enyém.” Ennyi volt. Még csak fel sem emelte a hangját. Ott állt, megnézte a gyereket, és kimondta. Én akkor még a szülés után feküdtem, fájtak a varratok, a mellem úgy feszült, mint a kő, ő pedig úgy vizsgálgatta a fiamat, mintha hibás alkatrészt kapott volna. Ezt soha nem felejtettem el. Azt hittem, ennél gonoszabb mondat nincs.
– Mégis ugyanezt vágta a fejemhez.
– Igen. Mert megijedtem.
– Mitől?
– Attól, hogy Márknak ugyanúgy fájdalmat okoznak majd, ahogy nekem okoztak. Ostobán hangzik, igaz? Hogy megóvjam őt a sebtől, én magam kaptam kést, és hadonászni kezdtem vele.
– Ez nem ostobaság. Ez kegyetlenség.
– Az – bólintott Mária. – Nem azért jöttem, hogy mentegetőzzek. Azért jöttem, hogy kimondjam: szégyellem magam. Nem olyan szépen, ahogy a sorozatokban szokás. Hanem igaziból. Úgy, hogy az ember legszívesebben ki sem bújna többé a saját bőréből.
– Ugye érti, hogy nem hiszek magának?
– Értem.
– És nem is kötelességem elhinni?
– Neked most az a dolgod, hogy etesd a gyereket, és aludj, amikor sikerül. Nekem hinni nem tartozol.
– Legalább idáig eljutott.
– Szeretnék bocsánatot kérni tőled. És Lillától is, ha majd nagyobb lesz, és ha te egyszer megengeded. Aljas dolgokat mondtam. Nem is egyet. A lakásról, a bejelentkezésről, a gyerekről. Mind méltatlan volt.
– Az volt.
– Nem kérem, hogy engedj fel. Kulcsot sem fogok kérni. Nem hozok ajándékokat azért, hogy belépőt vásároljak magamnak az életetekbe. Ez itt néhány holmi. Ha kell, vedd el. Ha nem, elviszem adományba.
– Mi van benne?
– Egy téli overál. Egy számmal nagyobb. A blokkot is beletettem. Vissza tudod vinni, ha nem jó.
– Még a blokkot is?
– Tanulom, hogyan kell törődni anélkül, hogy közben rátelepednék másokra.
Anna egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Nem lágyult el, nem bocsátott meg, nem borult Mária nyakába. Csak belefáradt abba, hogy olyan erősen tartsa magán a páncélt, hogy már a válla is sajgott tőle.
– Mária, őszintén szólva fogalmam sincs, mit kezdjek magával.
– Semmit. Kezdj valamit magaddal. Lillával. Márkkal. Én majd elüldögélek a saját szégyenemmel.
– Többet nem hozza szóba a tesztet?
– Nem.
– A lakást?
– Azt sem.
– Nem jelenik meg előzetes telefon nélkül?
– Nem. Akkor sem, ha közben belehalok a vágyba, hogy megnézzem, nálatok hogyan vannak összehajtva a törölközők.
– Borzalmasan.
– Sejtettem.
Anna váratlanul elmosolyodott. Rövid, éles kis mosoly volt, majdnem indulatos. Mária szája sarka is megrándult, de azonnal visszafogta magát, mintha attól tartana, hogy már ez is túl sok merészségnek számít.
– Beszélek Márkkal – mondta Anna. – De nem ígérek semmit.
– Ennyi is elég.
– Nem. Az lesz elég, ha maga tényleg változik. Nem egy hétre. Nem addig, amíg legközelebb meg nem sértődik. Hanem valóban.
– Megpróbálom.
– Próbálja szavak nélkül. A szavak mostanában nem állnak jól a kezében.
– Ebben igazad van.
Az első látogatás egy hónappal később történt. Mária meghívásra érkezett, pontosan ötkor. Lentről csengetett fel a kaputelefonon, és addig nem indult el felfelé, amíg Márk azt nem mondta: „Gyere.” A konyhában a szék szélére ült, nem nyitotta ki a hűtőt, nem kérdezte meg, hány grammot evett Lilla, és még a fürdőszobába sem ment be ellenőrizni a nedves törölközőket, bár Anna látta rajta, hogy erős kísértést érez.
– Felvehetem? – kérdezte végül.
Anna előbb Márkra pillantott, aztán az anyósára.
– Felveheti. De ha elkezdi keresni, kire hasonlít, azonnal visszaveszem.
– Nem fogom.
– És tanácsokat se adjon, hogyan kell tartani.
– Emlékszem.
Mária olyan óvatosan emelte fel Lillát, mintha nem is az unokája volna, hanem az utolsó ép pezsgőspohár egy családi ünnep után.
– Szervusz, Lilla kisasszony – suttogta. – Én vagyok a nagymamád. Buta, de tanítható.
– Ezt még meglátjuk – morogta Anna.
– Meglátjuk – egyezett bele Mária. – Forr a vízforralótok.
– Elektromos vízforralónk van. Az nem sípol.
– Akkor biztos a fejemben sípol valami.
– Előfordul.
Márk nevetett fel elsőként. Aztán Anna is. Lilla pedig olyan komoly csuklással szólt közbe, hogy mindhárman elhallgattak, majd újra kitört belőlük a nevetés.
Béke azért nem lett. Nem az a fajta, amelyik fanfárokkal érkezik, és egyforma pulóveres családi fotókban teljesedik ki. Inkább fegyverszünet született: egyenetlen, feltételekkel teli, óvatos lépegetés vékony jégen. Mária tanulta, hogy kérdezni kell, nem parancsolni. Anna tanulta, hogy nem minden mondat mögött készül ütés. Márk pedig azt tanulta, hogy férjnek lenni nem csak az anyakönyvvezető előtt és a fényképeken kell, hanem azokban a percekben is, amikor két szeretett ember közé kell állni, és megakadályozni, hogy az egyik elpusztítsa a másikat.
Egyszer, már tavasszal, Mária egy zacskó almával érkezett, és hosszan toporgott az előszobában.
– Anna, mondhatok valamit? Nem tanács. Csak egy gondolat.
– Próbálja meg.
– Lilla ma úgy mosolygott rám, ahogy Márk mosolygott kisgyerekként. Csak az egyik szája sarkával. Eddig ezt nem vettem észre.
– Mert eddig nem őt nézte, hanem a saját félelmeit.
– Igen.
– A félelem rossz szemüveg. Ha azon keresztül nézünk, mindenki ellenségnek látszik.
– Te aztán csípős vagy.
– Nem változtam meg. Csak maga most már nem fenyegetést hall ki belőle, hanem értelmet.
– Lehet.
Lilla közben a játszószőnyegen feküdt, rugdalózott, és minden erejével megpróbálta elkapni a műanyag zsiráfot. A zsiráf rikító sárga volt, nevetségesen hosszú nyakú, az egyik füle pedig a sterilizáló után kicsit megkopott. Anna a lányát figyelte, és arra gondolt, hogy a család nem az a hely, ahol egyszer csak mindenki jó emberré válik. Inkább az a hely, ahol a rosszat vagy néven nevezik, vagy az megnő, leül az asztalhoz, és kulcsot követel magának.
– Mária – szólalt meg Anna –, én még nem bocsátottam meg teljesen.
– Tudom.
– Lehet, hogy soha nem is fogok egészen.
– Jogod van hozzá.
– De ha maga többé nem keveri össze a gondoskodást az irányítással, én sem fogom magát ellenségnek nézni.
Mária lassan bólintott.
– Megegyeztünk.
– És még valami.
– Mi az?
– A lakás csak falakból áll. A család nem a falakban lakik. Maga majdnem elveszítette a fiát, de nem miattam, és nem Lilla miatt. Hanem azért, mert azt hitte: ha megvette a falakat, akkor a bennük élő embereket is megvásárolta.
Mária sokáig nem szólt semmit. Aztán letette az almás zacskót a földre, és halkan azt mondta:
– Az a legbosszantóbb, Anna, hogy igazad van.
– Semmi baj. Majd hozzászokik. Márk már megszokta.
– Hé! – hallatszott Márk hangja a szobából. – Mindent hallok.
– Nagyszerű – felelte Anna. – Ebben a családban mostantól mindenki mindent hall. Így biztonságosabb.