A vízcsapot megnyitotta, de egy darabig csak állt fölötte. Szerette volna lemosni magáról az egészet: a kezéről, az arcáról, a csempéről, a falakról, az egész lakásból. Még a levegőből is, amelyben az imént végre kimondva visszhangzott az, ami már hetek óta ott kúszott a sarkokban.
Márk halkan kopogott az ajtón.
– Anna, engedj be.
– Minek?
– Beszélnünk kell.
– Már beszéltél.
– Én melletted állok.
– Ez most úgy hangzik, mint valami betanult mondat. Mondj inkább valami kézzelfoghatót.
– Holnap elmegyek anyámhoz. Megmondom neki, hogy többé ne jöjjön ide hívatlanul, és téged hagyjon békén.
– És ha DNS-tesztet követel?
– Nem egyezem bele.
– Ha a lakással kezd zsarolni?
– Akkor zsaroljon. Nem vagyok szekrény, nem dőlök el attól, ha nekem támaszkodik.
– Márk, ő egész életedben irányított. Ma csaptad rá először a telefont. Fogalmam sincs, lesz-e benned elég erő egy igazi háborúhoz.
– Lesz.
– Nekem nem szép szavak kellenek. Azt akarom, hogy ebben a lakásban a gyerekem gyerek legyen, ne bizonyítási tárgy.
– Értem.
– Nem, nem érted. Te reggel elmész dolgozni, én pedig itt maradok. Az ő kulcsaival, telefonjaival, üzeneteivel, a szomszédasszonyok pillantásaival, akiknek biztosan előadja majd, hogy a menye valami zavaros alak. Nekem nem az kell, hogy „majd beszélek vele”. Nekem az kell, hogy lecseréljük a zárat.
Márk sokáig nem válaszolt. Aztán halkan megszólalt:
– Lecseréljük.
– Tényleg?
– Holnap hívok egy szerelőt.
– És nem kap belőle kulcsot?
– Nem.
Szombaton került fel az új zár. A szerelő sáros bakancsban matatott az ajtónál, Lilla torkaszakadtából sírt, Anna a konyhában ringatta, Márk pedig porszívóval a kezében állt készenlétben, mintha valami kommandós akcióban venne részt.
Mária két nap múlva jelent meg. Először becsengetett. Aztán elővette a saját kulcsát. A kulcs azonban megakadt, be sem ment a zárba.
– Márk! Nyisd ki!
Anna Lillával a karjában állt az előszobában.
– Kinyissuk?
– Én nyitom ki – mondta Márk.
Mária nem tudott berontani, mert Márk nem engedte. Megállt az ajtónyílásban, és elállta az útját.
– Miért cseréltétek le a zárat?
– Mert ez a mi ajtónk.
– Ez az én lakásom!
– Nem, anya. Az én nevemen van. Te intézted így.
– Én a fiamnak ajándékoztam, nem ennek a nőnek!
– Ez a nő a feleségem.
– A feleséged, aki retteg a DNS-vizsgálattól!
Anna kilépett a konyhából.
– Nem a DNS-től félek, Mária. Attól tartok inkább, hogy a maga ostobaságának nincs alja. De úgy látom, mindig hoz magával egy ásót, és sikerül még mélyebbre kaparnia.
– Hallod, hogy beszél velem?
– Hallom – felelte Márk. – És azt is értem, miért.
– Te most az anyád ellen fordulsz?
– A családom mellett állok.
– A családod én vagyok! Én szültelek!
– Köszönöm. De attól, hogy valaki világra hoz egy gyereket, még nem kap örökös jogot arra, hogy tönkretegye az életét.
– Ő uszított ellenem.
– Nem, anya. Ezt te egyedül érted el.
– Jó. Akkor beszéljünk előtte. Márk, csináltasd meg azt a tesztet. Csak egyszer. Titokban is lehet. Én fizetem. Egy vattapálcika a kislánytól, egy tőled, és kész. Senki sem tudja meg.
– Én megtudom – mondta Anna. – És az bőven elég.
– Neked meg mit kell rejtegetned?
– Semmit. Éppen ezért nem fogom bizonygatni a tisztességemet valakinek, aki sárral a kezében jön be az otthonomba.
– Otthonodba? Már megint az otthonod? Ha én nem vagyok, most egy pályaudvar melletti garzonban laknál, és számolgatnád a forintokat fizetésig.
– Lehet. De ott legalább senki nem turkálna az életemben úgy, mint egy körzeti megbízott bejelentés után.
– Hálátlan vagy!
– Igen, hálátlan vagyok. Mert azt az ajándékot, amivel később fejbe verik az embert, nem ajándéknak hívják, hanem dorongnak.
– Márk, te ezt hallod?
– Hallom. És egyetértek vele.
Mária úgy nézett a fiára, mintha az a szeme láttára cserélt volna nevet, vért és bolygót.
– Szóval őt választod?
– Azt választom, hogy nem alázom meg a feleségemet.
– Majd még visszajössz hozzám.
– Nem fogok.
– Akkor is, amikor kiderül, hogy a kislány nem a tiéd?
– Anya, menj el.
– Tessék?
– Menj ki a lakásból.
– Kidobsz engem?
– Igen.
– A saját anyádat?
– Azt a nőt, aki a lányomat idegennek nevezi.
– Ezt még meg fogod bánni.
– Lehet. De most inkább azt bánom, hogy nem tettem meg korábban.
Mária szó nélkül távozott. Csak a liftből, már a becsukódó ajtók mögül hallatszott vissza egyetlen szó:
– Bolond.
Utána csend lett. Nem béke, csak csend. Olyan, mint amikor végre kihúznak egy öreg hűtőt a konnektorból: eltűnik a zúgás, és csak akkor döbbensz rá, hogy évek óta abban éltél.
Mária tovább írogatott Márknak. Hosszú üzeneteket küldött, vesszők nélkül, a kellő helyeken csupa nagybetűvel.
„TE NEM ÉRTED HOGY AZ A NŐ HOGY ÁTVERT.”
„ÜGYVÉDHEZ FOGOK MENNI.”
„A LAKÁS AZ ÉN PÉNZEMBŐL LETT.”
„CSINÁLTASS DNS-T ÉS BÉKÉN HAGYLAK.”
Márk röviden válaszolt.
„Annáról és Lilláról ne írj ilyen hangon.”
„Bocsánatkérés nélkül nincs miről beszélnünk.”
„Ügyvédhez nyugodtan elmehetsz.”
Anna nem hitte el, hogy Márk végig fogja bírni. Őszintén nem. Várta, mikor jelenik meg az első repedés. Mikor hangzik el, hogy „de hát mégiscsak az anyám”, vagy hogy „csináljuk meg a béke kedvéért”, esetleg az, hogy „egy teszt úgysem változtat semmin”. De Márk kitartott. Ringatta Lillát, éjszaka tápszerért ment, amikor Annának felszökött a láza, cumisüvegeket mosott, és a hideg radiátorok miatt vitatkozott a közös képviselettel. A lakás először kezdett valóban az otthonukká válni, nem pedig Mária akaratának kihelyezett irodájává.
Három hét elteltével Márkot felhívta az anyai nagynénje, Erzsébet.
– Márkikám, te teljesen tönkre akarod tenni az anyádat?
– Szervusz, Erzsébet néni.
– Ne szervuszozz nekem. Anyád vérnyomással fekszik.
– Kórházban van?
– Otthon. De magas a vérnyomása.
– Minden élő embernek van vérnyomása.
– Ne okoskodj. Az anyád sír. Azt mondja, kidobtad a lakásból.
– Így történt.
– Elment az eszed?
– Azzal vádolta Annát, hogy megcsalt, Lillát pedig idegen gyereknek nevezte.
– Jaj, már megint kezdi.
– Hogyhogy már megint?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak a csend hallatszott.
– Semmi. Csak úgy mondtam.
– Erzsébet néni, mit jelent az, hogy „már megint”?
– Márk, én nem ezért hívtalak.
– Most már ezért. Mondd el.
– Figyelj, csak anyádnak ne mondd, hogy tőlem tudod. Akkor végképp leviszi a fejét a plafon.
– Mondjad már.
– Amikor te megszülettél, anyád az apáddal is végigharcolta ugyanezt. Apád ordított, hogy nem vagy az ő gyereke. Mert kicsit vöröses volt a hajad, sovány is voltál, náluk meg mindenki sötét hajú. Mária majdnem beleőrült. Apád vizsgálatot követelt, elköltözött az anyjához, aztán visszament. Teszt végül nem lett, de rendesen kiszívta anyád vérét.
– Erről én miért nem tudtam?
– Ki mondta volna el? Nálunk a kellemetlen dolgokat újságpapírba csomagolják, aztán felteszik a szekrény tetejére. A lényeg, hogy kívülről rend legyen.
– És anya most ugyanazt csinálja Annával?
– Úgy tűnik. Csak arra emlékszik, hogy őt bántották. Arra már nem, hogy másnak is fájhat.
Este Márk elmesélte Annának a beszélgetést. Anna etetés után függőlegesen tartotta Lillát a vállánál, lassan ringatta, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Tehát vele egyszer már megtörtént ugyanez?
– Erzsébet néni szerint igen.
– És úgy döntött, továbbadja a stafétát?
– Talán azt hitte, engem véd.
– Kényelmes szó ez a „véd”. Bármi ocsmányságot le lehet takarni vele. Mint viaszosvászonnal az asztalt egy halotti toron.
– Nem mentegetem.
– Tudom.
– Csak most már legalább érthető, honnan jön benne ez az egész.
– Az, hogy valami érthető, még nem jelenti azt, hogy megbocsátható.
– Nem jelenti.
– Márk, én nem akarom látni őt. Egyelőre biztosan nem. Lehet akármilyen gyerekkori sebe, egy felnőtt nő akkor is felelős azért, amit kimond.