– Márk, még egy órája sincs, hogy megszületett.
– És? Ezt már most is látni.
– Legfeljebb azt látni, hogy rettenetesen elégedetlen a világgal.
– Rád ütött.
– Köszönöm, apuka.
– A haja viszont sötét.
– Apámnak fekete haja volt. Erről megfeledkeztél?
– Nem úgy értettem. Csak… nézd meg. Tökéletes. A miénk.
Mária másnap toppant be. Egy akkora virágcsokrot hozott, amekkorát be sem engedtek volna a kórterembe, meg egy táskányi rózsaszín babaruhát, mintha a gyereket sürgősen vattacukornak kellett volna álcázni.
– Na, anyuka, gratulálok.
– Köszönöm.
– Egészséges a kislány?
– Igen.
– A súlya rendben van?
– Rendben.
– Tejed van már?
– Kezd beindulni.
– Aztán el ne hanyagold. A tápszer csak vegyszer.
– Mária, most szültem. Legalább ma ne tartsunk előadást, jó?
– Én csak a lényeget kérdezem. Megnézhetem?
Anna elővette a telefonját, és megmutatta a képet. Az anyósa két ujjal ránagyított, hosszan vizsgálta Lilla arcát, aztán megszólalt:
– Sötét kis baba.
– Igen.
– Nálunk a családban mindenki világos.
– Az enyémben nem.
– A szeme is sötétnek tűnik.
– Az újszülöttek szeme még sokat változhat.
– Persze. Sok minden változik.
Úgy mondta, hogy Anna azonnal meghallotta a mondat mögött a másik jelentést is. Mintha valami tompa tárgy koppant volna a padló alatt.
Otthon aztán elkezdődött a szokásos csecsemős pokoljárás. Pelenkák, textilkendők, radiátoron száradó átázott rugdalózók, órák óta álló tea, amely hideg posványvízzé változott a bögrében, morzsák a padlón, éjszakák alvás nélkül. Anna etette Lillát, ringatta, aztán újra etette, újra ringatta. Márk eleinte hősiesen tartotta magát.
– Éjszaka majd én kelek hozzá.
– Tényleg?
– Persze.
Három éjszaka múlva az ágy szélén ült, olyan arccal, mint akit hajnali négykor idéztek be kihallgatásra.
– Már megint sír.
– Észrevettem.
– Lehet, hogy a hasa fáj?
– Lehet.
– És akkor mit kell csinálni?
– Kézben tartani.
– Én kézben tartom.
– Nem úgy, mint egy krumpliszsákot, Márk. Van feje is.
– Félek, hogy eltöröm.
– Akkor óvatosan fogd, ne úgy, mintha biztosíték nélküli gránát lenne.
Mária az elején valóban segített. Üvegekben levest hozott, vasalta a pelenkákat, elmosogatott. Anna egy pillanatra még azt is elhitte, talán igazságtalanul haragszik rá. Csakhogy a segítség hamar ellenőrzéssé dagadt.
– Miért nincs zokni a gyereken?
– Mert huszonöt fok van a lakásban.
– Hideg a sarka.
– A babáknál ez előfordul.
– Ezt az interneten olvastad?
– A gyerekorvost kérdeztem.
– A mai gyerekorvosok maguk is gyerekek. Lilla hogy evett ma?
– Rendesen.
– Hány grammot?
– A mellemet nem tudom grammra mérni.
– Kontrollmérés kellene.
– Mária, nem kell.
– Te persze mindent tudsz. Csak valahogy olyan… soványka ez a gyerek.
– Két hét alatt négyszáz grammot hízott.
– Attól még egyáltalán nem hasonlít Márkra.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy. Csak megjegyeztem.
Egy hónap elteltével a „csak megjegyeztem” már mindennapos refrénné vált.
– Nézd, itt van Márk egy hónaposan. Látod a homlokát? Lilláé teljesen más.
– Mária, az emberek homloka általában különböző.
– Vér szerinti gyerekeknél azért akadnak családi vonások.
– Neki az én állam van.
– Nagyon kényelmes, hogy ami nem hasonlít, az mind tőled van.
– Mit akar ezzel mondani?
– Én? Semmit. Te vagy ideges.
– Azért, mert maga járkál a lakásban, és egy fényképalbumhoz méregeti a gyerekemet, mintha áru lenne a mintadarab mellett.
– Mégis mit csináljak? A nagymamája vagyok. Érdekel.
– A nagymamákat az érdekli, alszik-e a baba. Nem az orrformájában kutatnak bizonyíték után.
– Anna, ne emeld fel a hangod. Panelban lakunk, a szomszédok mindent hallanak.
– Hallják csak. Hátha valaki elmagyarázza magának, milyen aljasságot művel.
– Aljasság az, amikor egy férfit hülyének néznek.
Anna mozdulatlanná dermedt. Lilla a karjában feküdt, félálomban cuppogott. Az ablak alatt, az udvaron a házmester lapáttal kaparta a jeges latyakot, és ez a reszelős hang hirtelen hangosabbnak tűnt minden szónál.
– Mondja még egyszer.
– Ne tégy úgy, mintha nem értetted volna.
– Mondja ki rendesen. Nem célozgatva.
– Rendben. Én Lillában egyetlen vonást sem látok Márktól. Egyet sem. És ez engem nyugtalanít.
– Magát nem a gyerek nyugtalanítja. Hanem az, hogy utólag már nem tudja ellenőrizni a méhemet.
– Micsoda förtelmes beszéd. Ezt Márknak kellene hallania.
– Hívja ide. Én is elmondom neki.
– Úgysem fogod. Félsz.
– Attól félek csak, hogy egyszer elveszítem a türelmem, és magát a fényképalbumaival együtt kirakom innen.
– Az én lakásomból?
– Abból a lakásból, ahol az én családom él.
– A te családod – húzta gúnyos mosolyra a száját Mária. – Ügyesen elrendezted. Előbb lakcím, aztán gyerek, utána tartásdíj meg a vagyon fele?
– Maga beteg?
– Tapasztalt vagyok.
– Nem. A tapasztalt ember tudja, mikor kell befognia a száját.
Este Anna mindent elmondott Márknak. Nem rögtön. Előbb a férfi hazaért, a szék támlájára dobta a kabátját, kezet mosott, és megkérdezte, miért nincs vacsora. Anna úgy nézett rá, hogy Márk szó nélkül kinyitotta a hűtőt, és elővette a tegnapi rizst.
– Anyám megint itt volt?
– Itt.
– Megint egymásnak estetek?
– Márk, az anyád azt hiszi, Lilla nem a te lányod.
A férfi abbahagyta a rágást.
– Mi van?
– Azt mondta, semmi nincs benne belőled. Meg hogy téged hülyének néznek.
– Ezt így, szó szerint?
– Majdnem. Elég egyértelműen ahhoz képest, hogy egész életében a mérgezett célzásokat gyakorolta.
– Anna, lehet, hogy csak felzaklatott, és te most…
– Ne kezdd. Könyörgöm, ezt a „anya nem rosszindulatból mondta” műsort most ne.
– Nem kezdem. Csak tudod, anya néha túlzásba esik.
– Túlzásba? Egy hónappal a szülés után hűtlenséggel vádol, miközben napi két órákat alszom, és a vécére is úgy megyek ki, mintha hegyet másznék. Ez nem túlzás. Ez ocsmányság.
– Beszélek vele.
– Mikor?
– Holnap.
– Nem. Ma. Itt, előttem. Hívd fel.
– Anna, már késő van.
– Ahhoz, hogy az én hűségemen rágódjon, neki huszonnégy órás munkaideje van. Telefonálj.
Márk felhívta. Mária csak sokadik csörgésre vette fel.
– Márk? Mi történt?
– Anya, mondtad Annának, hogy Lilla nem hasonlít rám?
– Azt mondtam, hogy egyelőre nincsenek benne a te vonásaid. Ez tény.
– És azt, hogy engem hülyének néznek?
– Kisfiam, nem akartalak felzaklatni.
– Tehát mondtad.
– Azt akartam, hogy végre nyisd ki a szemed.
– Mire?
– Arra, hogy nem lehet valaki ennyire hiszékeny! Te rendes vagy, becsületes, de a nők nem mind egyformák.
– Anya, Anna a feleségem.
– Éppen ezért! A feleségek néha nagyobbat hazudnak, mint az idegenek.
– Van bármilyen bizonyítékod?
– Van szemem.
– A szem nem szakértői vizsgálat.
– Akkor csináltass vizsgálatot.
Anna mellette ült, és úgy érezte, mintha egy jeges lemezt csúsztattak volna a mellkasába. Márk arca elsápadt.
– Miféle vizsgálatot?
– DNS-tesztet. Aztán minden kiderül. Ha Anna tiszta, mitől félne?
– Anya, felfogod egyáltalán, mit kérsz?
– Azt kérem, hogy védd meg magad. Meg a lakást. Meg a jövődet.
– Az én jövőm Anna és Lilla.
– Amíg nem tudod biztosan.
– Tudom.
– Csak azért, mert hinni akarsz benne. Ellenőrizni kell.
– Anya, elég.
– Nem elég. Hallgattam, figyeltem, tűrtem. De annak a kislánynak idegen arca van. Látszik rajta. Láttad magadat egy hónaposan? Világos haj, pisze orr, szürke szemek. Ez meg…
– Ne merd azt mondani a lányomra, hogy „ez”.
– Ha egyáltalán a lányod.
Márk kinyomta a telefont. Anna felállt, és szó nélkül a fürdőszoba felé indult.