– Miért hagytad az útleveledet az asztalon? Azt akartad, hogy véletlenül észrevegyem, vagy inkább kérdezzek rá magamtól?
Anna a mosogatónál állt, kezében vizes szivaccsal, és első pillanatban fel sem fogta, miről beszél az anyósa. A konyhában klórszag keveredett pirított hagyma illatával és az új bútorok jellegzetes szagával, amely még nem szellőzött ki egészen. Mária Petrovna, Márk anyja, két ujja közé csippentve tartotta Anna okmányát, mintha nem is irat volna, hanem egy zacskó romlott hal.
– Nem dobtam oda, Mária Petrovna. A kis szekrényen volt. Tegnap jöttünk haza a kormányablakból.
– A kormányablakból – ismételte lassan az asszony. – Szép tempó. Egy hete vagytok házasok, és te már be is vagy jelentve ide.
– Márk mondta, hogy így helyes. Hiszen együtt élünk.
– Együtt éltek – koppantotta meg Mária Petrovna a körmével az okmány fedelét. – Csakhogy ezt a lakást nem ti vettétek. Még csak nem is Márk. Hanem én. Az én pénzemből. Húsz éven át görnyedtem a rendelőben, hogy a fiamnak ne kelljen albérletről albérletre vándorolnia.
– Tudom. És hálás vagyok érte.
– Hálás – húzta el a száját az anyósa. – Manapság a hálát gyorsan beleütik egy pecséttel az ember irataiba. Biztos, ami biztos.
– Pontosan mivel vádol most engem?
– Egyelőre semmivel. Csak figyelek. Én mindig jó megfigyelő voltam. Egész életemben orvosként dolgoztam, átlátok az embereken.
– Akkor kérem, azt is lássa meg, hogy nem vagyok a fia ellensége.
– Ezt majd az idő eldönti, Annácska. Az idő meg a tettek.
Aznap este, amikor Anna elmesélte a beszélgetést, Márk csak legyintett. A konyhai sámlin ült, fasírtos tésztát evett, közben a telefonját görgette.
– Anya nem rosszindulatból csinálja. Csak félti a lakást.
– A lakást félti, vagy azt nem bírja elviselni, hogy én is levegőt veszek benne?
– Ne kezdd már. Tényleg ő vette. Fontos neki, hogy érezze, nem hiába dolgozott érte.
– Márk, úgy forgatta a kezében az iratomat, mintha bizonyíték lenne valami bűnügyben.
– Anna, próbáld őt is megérteni. Egyedül nevelt fel, mindent belém rakott, amije volt.
– Engem is meg akar érteni valaki?
– Én megértelek. De ne csináljunk háborút. Most házasodtunk össze.
– Nem háborút akarok. Csak azt, hogy legyen ajtónk. Egy teljesen közönséges ajtó, amin előbb csengetnek, és csak utána jönnek be.
– Beszélek vele.
– Mikor?
– Hát… ha adódik rá alkalom.
Az alkalom természetesen soha nem adódott. Mária Petrovna viszont annál gyakrabban adódott: keddenként, csütörtökönként, és bármelyik olyan napon, amikor hirtelen „úgyis arra járt”. Az útvonala különös volt: otthonról a boltba, a boltból a patikába, a patikából pedig valami rejtélyes okból mindig az ő lépcsőházukig vezetett.
– Hoztam csirkét. Márk szereti a házi húslevest. Szoktál neki főzni?
– Ha kéri, főzök.
– Egy férfinak nem kell kérnie. Egy asszonynak észre kell vennie.
– Nem vagyok gondolatolvasó. Más a szakmám.
– Mi is? Irodában tologatod a papírokat?
– Könyvelő vagyok.
– Persze, a pénzhez értesz. Ez látszik is.
– Kér teát, Mária Petrovna?
– A tea ráér. A fürdőszobában nedves törölközők lógnak. Még penészt kaptok. A hűtőben meg felvágott van kibontva, doboz nélkül. Márknak érzékeny a gyomra.
– Márk nyitotta ki tegnap, és ő nem tette el.
– Te vagy itt a háziasszony, nem? A férfi hazajön a munkából, fáradt.
– Én is munkából jövök haza.
– Te ülőmunkát végzel. Ne hasonlítsd össze.
Anna néha visszaszólt, máskor inkább hallgatott. A csönd kifizetődőbbnek tűnt, mert legalább nem nőtte ki magát veszekedéssé. Belül azonban gyűlt benne minden. Olyan volt, mint a víz a linóleum alatt: felül száraznak látszik, de ha rálépsz, cuppan egyet.
Hét hónappal az esküvő után Anna megmutatta Márknak a tesztet. A két csík olyan élesen rajzolódott ki rajta, mintha valaki odafentről vastag filccel húzta volna meg őket.
– Márk, csak el ne ájulj.
– Mi az?
– Nézd meg.
– Ez… komoly?
– Nem, reggelre kémiai kísérletet terveztem.
– Anna! – kapta fel Márk, megpördítette a konyhában, aztán rögtön megijedt. – Jaj, ezt nem szabad, ugye?
– Fogalmam sincs. De ha elejtesz, az biztosan nem szabad.
– Gyerekünk lesz.
– Úgy tűnik.
– Anyának elmondjuk?
– Előbb talán az orvosnak mondjuk el.
– Anya megsértődik.
– A te anyád még az időjárás-jelentésre is megsértődik, ha az eső az engedélye nélkül kezd esni.
Márk nevetni kezdett, Anna pedig hosszú idő után először érezte úgy, hogy talán valóban minden rendben lehet.
Mária Petrovna egy héttel később tudta meg a hírt, és azonnal megjelent egy zacskó vitaminnal, kinyomtatott vizsgálati eredményekkel és olyan arckifejezéssel, mint aki mindenki más terhességének főszakértője.
– Akkor most figyelj, Anna. Kávé nincs. Magassarkú nincs. Az irodai idegeskedésedet pedig felejtsd el.
– Teljesen normális irodában dolgozom. Ott legfeljebb a nyomtató idegbeteg.
– Ne viccelődj. A terhesség komoly dolog. Jó orvoshoz kell bejelentkezni. Majd én elintézem.
– Már kértem időpontot a nőgyógyászati rendelésre.
– A kerületibe? Ott sor van, köhögő öregasszonyok meg frissen végzett orvosok.
– Rendes doktornő. Egy barátnőm ajánlotta.
– Barátnők manikűröst ajánlanak, nem orvost. Keresek neked valakit egy magánklinikán.
– Mária Petrovna, köszönjük, de ezt mi döntjük el.
– Mi – nézett az asszony Márkra. – Hallod? Már mi. Aztán ha valami félremegy, majd hozzám futtok.
– Anya, ne fesd az ördögöt a falra.
– Én nem festek semmit. Figyelmeztetek. Mert rajtam kívül itt, úgy látom, senki sem használja a fejét.
A terhesség egészen hétköznapinak bizonyult, egyáltalán nem olyannak, mint a filmekben. Annát émelyítette a fogkrém szaga, savanyú uborkát kívánt, és valami érthetetlen okból júliusban mandarint. Esténként kiült az erkélyre, hallgatta, ahogy odalent a kamaszok a rollerek mellett civakodnak, és arra gondolt: az anyaság nem a meghatottsággal kezdődik, hanem azzal a végtelen, szorító kívánsággal, hogy csak minden rendben legyen.
Márk igyekezett. Túróval tért haza, cipekedett, simogatta Anna hasát, és beszélt hozzá.
– Kicsi, ne rugdosd nagyon anyádat. Nálunk ő az idegesebb.
– Te vagy ideges.
– Én felelősségteljes vagyok.
– Felelősségteljes ember nem felejti el bediktálni a mérőóraállásokat.
– Majd ha megszületik a gyerek, megváltozom.
– Adja az ég, hogy ne hallja ezeket a meséket már a születésétől fogva.
Mária Petrovna továbbra is tanácsokkal érkezett, mintha azokat a táskájában hordta volna a cipővédők mellett.
– Babakocsiból nem azt a divatos vacakot kell venni, hanem rendeset, nagy kerekekkel.
– Kicsi a liftünk.
– Majd összecsukod.
– Császár után én is összecsukom magam?
– Ki beszélt neked császárról? Szülni rendesen kell. Egy nőnek ez a dolga.
– Egy nő senkinek sem tartozik semmivel, legfeljebb az adóhivatalnak.
– Micsoda nyelved van, Anna. Márk, hallod, hogyan beszél a feleséged?
– Hallom. Nekem tetszik.
– Most még tetszik. Később majd sírni fogsz.
A kislány november végén született, amikor a várost már piszkos hó lepte be. Dühösen üvöltött, mintha nem megszületett volna, hanem jogtalanul kilakoltatták volna egy meleg lakásból. Anna kimerülten feküdt, kicserepesedett ajakkal, homlokára tapadt hajjal, de abban a pillanatban, amikor a babát a mellkasára tették, odabent minden elcsendesedett.
– Lilla Márkovna – súgta a szülésznő. – Három kiló húsz deka. Szép kis lány.
Márk egy órával később érkezett meg. A kezében egy zacskót gyűrögetett, benne vízzel és keksszel, és úgy bámult Annára az üvegen át, mint egy iskolás fiú a kirakat előtt.
– Szép?