— Van valami zabálnivaló?
András hangja előbb csapódott Anna hátába, mint ahogy az ajtó bevágódott volna mögötte. Az asszony nem fordult meg. A tűzhely mellett állt, a fazék fölé hajolva figyelte, mikor indul meg a víz, mikor pattannak fel az első apró buborékok. Az asztalon egy mélyen megrepedt fakanál hevert: egy hete András ököllel vágott az asztalra, a falat akarta eltalálni, de a fába csapott bele. Nem a feleségébe. A fakanálba. Csak elvétette.
A cipőjét sem vette le. Sáros bakancsban végigtrappolt a szőnyegfutón; odakint szemerkélt az eső, a nedves nyomok pedig azonnal szétitták magukat a szálak között, akár a kék-zöld foltok a bőrön. Rá sem pillantott Annára. Benézett a lábasba, aztán fintorogva elhúzta a száját.
— Világos. Megint nincs kész semmi.
— Leves. Még fő.
— Nálad mindig minden csak fő.
Bement a szobába. A tévé rögtön üvölteni kezdett. Anna hallotta, ahogy a sörösüveg koppan az anyjától örökölt dohányzóasztalon, majd ahogy a fotel nyögve besüpped alatta. Ezekből a zajokból már előre ki lehetett olvasni az estét: először a feszült csönd, aztán valami apró kötözködés, végül az ordítás.
Nagyjából negyven perc múlva András ismét megjelent a konyhaajtóban. Szó nélkül kihúzta az egyik fiókot, becsapta, aztán nekiesett a másiknak.
— Hová tetted a kártyámat?
— Két hete te magad vitted el.
— Az kizárt. Nincs nálam. Vagyis te pakoltad át.
— Én nem nyúlok a holmijaidhoz — Anna elzárta a gázt. — Te szétdobálsz mindent, én meg kereshetem.
A fiók akkorát dörrent, hogy az evőeszközök felugrottak benne. András közelebb lépett. A sör és az átázott kabát szaga arcul csapta Annát.
— Miért beszélsz így velem? Hullafáradtan jövök haza, te meg csak nyúzol. Lehet, hogy már nem is kellek neked?
Anna felemelt egy tányért, letette az asztalra, és most először nem nyelte vissza azt a választ, amely évek óta a nyelve alatt lapult.
— Nem kellesz.
András nyitott szájjal dermedt meg, mint partra vetett hal.
— Tessék?
— Nem örülök, amikor hazajössz. Éjnek idején hozod ide a cimboráidat. Üvöltözöl. Összetörted a kedvenc bögrémet, csak mert harmadszor is azt mondtam, nem mosogatok el a vendégeid után.
András elkapta a karját. Az ujjai úgy szorultak Anna könyökére, mintha rozsdás fogó záródott volna rá.
— Szóval én vagyok a szemét? Ez az én lakásom, felfogtad? Én vagyok itt az úr, nélkülem te senki vagy.
— Engedd el a karom.
— Különben mi lesz?
— Rendőrt hívok.
Olyan harsányan felröhögött, hogy a csillár üvegdíszei összecsendültek. Aztán elengedte, tett pár ideges kört a konyhában, majd újra fölé hajolt.
— Csak tessék. Telefonálj. Sőt, majd én hívom őket. Hadd lássák, hogyan akarsz kidobni a saját otthonomból.
— A lakás az enyém — Anna kihúzott a komódból egy mappát. — Egy évvel az esküvő előtt vettem.
— Erre készültél? — András kikapta volna a kezéből. — Számító dög!
Felmarkolta a telefonját, tárcsázta a 112-t, és beleordította, hogy a felesége ki akarja tenni a lakásból, valóságos házi lázadást rendezett. Anna közben a hokedlin ült; a lába mintha nem is az övé lett volna. A megrepedt műanyag lapátot bámulta, és magában tízig számolt. Aztán újrakezdte. Ez tartotta egyben.
A körzeti megbízott negyven perc múlva érkezett. Idősebb férfi volt, már a lépcsőházban levette a sapkáját; fáradt tekintete és őszülő halántéka volt. Bemutatkozott, majd meghallgatta őket. András hadart, összekeverte az időpontokat, Annát hol őrültnek, hol lakásfoglalónak nevezte. Anna némán átnyújtotta a tulajdoni lapot és a 2017-es adásvételi szerződést.
A rendőr átlapozta az iratokat, megnézte a pecséteket, aztán sóhajtott.
— A kilakoltatás kérdése bíróságra tartozik. Egyelőre azt javaslom, ma éjszakára menjen rokonokhoz.
Az ingatlan Anna tulajdona, a papírok rendben vannak.
— Én csináltam a felújítást! Én cseréltem ki a mosdót! — tört ki Andrásból rekedt ordítással. — Erre ő egyszerűen kidobna!
— Számláid nincsenek — felelte Anna halkan. — A mosdót együtt vettük. A felújítás költségeit pedig én álltam.
A rendőr már az ajtó felé fordult, amikor hirtelen felrecsegett a rádiója. A füléhez emelte, végighallgatta az üzenetet, és a fáradt arckifejezése egy pillanat alatt keménnyé vált.
— András, kérem az igazolványát.
— Minek? — András arca egyszerre kifehéredett, mintha lemosták volna róla a vért.
— Körözés van érvényben ön ellen. Negyvenhét közigazgatási bírság. A tartozás összege körülbelül egymillió-hatszázezer forint.
András hátratántorodott a konyha irányába, kapkodva kereste a menekülés útját.
— Tévedés! Anna, mondd meg nekik! Én befizettem!
— Láttam, ahogy a csekkeket az íróasztal fiókjába dugdostad — mondta Anna nyugodtan. — Megtaláltam őket, és nem dobtam ki.
— Tudtad, és hallgattál?!
— Hiszen azt mondtad, aljas vagyok. Gondoltam, igazolom. Gyerekünk nincs, tartásdíjat nem kérhetnek rajtad számon. De a negyvenhét bírság megvan. Gyorsan vezettél, lassan fizettél. Most utolért.
András felé vetette magát. A rendőr rutinosan, szinte unott mozdulattal kapta el. A bilincs fémesen kattant. András egy másodpercre elnémult, aztán mézesmázos suttogásra váltott:
— Annácska, fizesd ki helyettem. Neked van félretett pénzed. Ledolgozom, visszaadom. Hiszen család vagyunk!
— Család? — Anna keserűen elmosolyodott. — Fél órája még ököllel verted az ajtót, kicsavartad a karomat, a szüleimet élősködőknek nevezted. Nálad ez jelenti a családot?
— Megváltozom! Anna!
Ő lassan elővette a telefonját, és bekapcsolta a kamerát. András rémülten rázni kezdte a fejét.
— Ne vedd fel! Tedd el!
— Miért tenném? Ha majd rohansz panaszkodni a rokonoknak, nálam ott lesz a felvétel.
Anna szótlanul tartotta a telefont maga előtt, amíg a körzeti megbízott kivezette Andrást a folyosóra. A léptek lassan elhaltak a lépcsőházban. A kiabálás is megszűnt. Anna a fal mellé rogyott, leguggolt, tarkóját a hideg tapétának támasztotta. Nem sírt. Mintha odabent valaki egyszerűen elzárta volna a csapot. Az előszobában csak a szőnyegre tapadt sáros csíkok maradtak, meg a csend. Az első igazi csend öt év óta.
Egy órával később megjelent Mária néni, a szomszéd. Kopogás nélkül jött, termoszt és egy tábla csokoládét szorongatva.
— Az egész ház hallotta. Hogy vagy, kislányom?
— Jól — Anna belekortyolt a teába, és megégette a száját. — Sőt. Jobban, mint régóta.
— Ugyan, mi lehet ebben jó?
— A baj eddig velem lakott, Mária néni. Most elvitték, hogy papírt írjanak róla.
Az asszony sóhajtva megrázta a fejét, aztán a dokumentumokkal teli mappára pillantott.
— Bátor vagy te.
— Nem bátor. Csak főztem egy levest, és elegem lett — vont vállat Anna. — A válókeresetet már beadtam. Két hete. Ő nem tudott róla.
Mária néni sokáig nem szólt semmit, végül közelebb tolta hozzá a csokoládét.
— Egyél. Az édes néha rendbe teszi az embert.
Anna letört belőle egy kockát, a nyelvére tette. Keserű volt. Pont megfelelő.
Később elmosogatott. Először úgy, hogy közben senki sem ordított rá a szobából. Csorgott a víz, összekoccantak a tányérok, valahonnan a szomszédból halk zene szűrődött át: egyszerű dallam, fenyegetés nélkül. Felvette a régi, zsebnél foltozott köntösét, és leült a fotelbe. András mindig azt hajtogatta, hogy az az övé. Most már csak egy fotel volt. Semmi több.
Másnap Anna elővette az asztalfiókból a számlák kötegét, és apró darabokra tépte. Nem látványosan, nem dühből. Egyszerűen ezeknek a papíroknak többé nem volt hatalmuk fölötte.
Három dolgot írt fel magának: zárat cseréltetni, leszedni az ajtóról András „A legjobb sofőrnek” matricáját, és venni egy új levesmerő kanalat. Olyat, amin nincs repedés. És nincs múlt.