— Hogy mondjak le minden jogomról? Nevessek rajta?
Márk végighúzta a tenyerét az arcán, mintha le akarná törölni róla a fáradtságot.
— Mit vársz tőlem, Anna? Hogy összevesszek az anyámmal? Hogy megsértődjön, aztán végül semmit se adjon?
Anna hangja halkabb lett, de éppen ettől csengett keményebben.
— Azt szeretném, ha döntenél. Nem köztem és közte. Hanem aközött, ami helyes, és aközött, ami kényelmes. Ez nem ugyanaz az útelágazás.
Márk sokáig nézte őt. Nem szólt semmit. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Anna hallotta, hogy odakint áll. Nem csörömpölt, nem nyitotta meg a csapot, még a vízforralót sem kapcsolta be. Csak állt a csendben.
Két nappal később Márk elment az anyjához. Egyedül.
Anna nem kérdezte, miért. Levett a polcról egy könyvet, amelyet már hónapok óta halogatott, lefeküdt a kanapéra, és olvasni kezdett. Vagy legalábbis úgy tett. A sorok összefolytak a szeme előtt, a betűk értelmetlen foltokká váltak.
Három óra múlva hallotta meg a kulcs zörgését.
Márk sokáig bajlódott a zárral, mintha minden mozdulattal időt akarna nyerni. Végül belépett, megállt a szoba közepén, és nem nézett félre.
— Megmondtam anyának, hogy nem fogadjuk el a pénzt — mondta.
A könyv magától csúszott le Anna mellkasára.
— Mondd még egyszer — kérte halkan.
— Azt mondtam neki, hogy ilyen feltételekkel nem kérjük a segítségét — ismételte Márk lassan, mintha neki is szoknia kellene a saját mondatait. — Kiabált. Azt hajtogatta, hogy te fordítasz ellene, hogy elárulom a családomat. Megvártam, amíg mindent kimond. Aztán azt feleltem: a családom Anna és én vagyunk. Utána eljöttem.
Olyan csönd lett a lakásban, hogy az ablakon túlról behallatszott az elhaladó villamos zaja.
— Márk…
— Ne — rázta meg a fejét. — Ne köszönd meg. Már ott, az asztalnál ezt kellett volna mondanom. Azonnal. Sajnálom, hogy akkor hallgattam.
Anna felállt, odalépett hozzá, és átölelte. Szorosan, szavak nélkül, a homlokát a férfi vállához nyomva.
— Így nem lesz lakásunk — suttogta az inge anyagába.
— Egymásnak megmaradunk — válaszolta Márk. — Az fontosabb.
A lakást végül két évvel később vették meg.
Nem segített nekik senki. Eladták a régi laptopot, azon a nyáron nem mentek nyaralni, minden kiadást felírtak, és hosszú hónapokon át rakták félre az önerőt. Apránként gyűlt össze, mint amikor az ember a markába próbál vizet meríteni.
Amikor azonban a közjegyző eléjük tette a szerződést, két név szerepelt rajta. Mindkettőjüké.
Éva fél évvel azután a bizonyos beszélgetés után telefonált először. A hangja más volt, halkabb, páncél nélküli.
— Márk, elmehetek hozzátok? Csak… hiányoztok.
Eljött. Házi lekvárt hozott, meg egy új plédet. Tea mellett óvatosan beszélgettek, úgy, mint akik törés után tanulnak újra járni: lassan, bizonytalanul, de már mankó nélkül.
Anna töltött neki még egy csészével. Éva sokáig nézte őt, fürkészve, mérlegelve, aztán váratlanul megszólalt:
— Akkor helyesen tetted, hogy nem egyeztél bele.
Anna felpillantott.
— Később nem tudtalak volna tisztelni — tette hozzá az anyósa egyszerűen. — Ha igent mondasz.
Márk mögöttük halkan kifújta a levegőt.
Odakint esett az eső. Bent pedig, a saját lakásukban, a saját kanapéjukon, a saját plédjük alatt meleg volt.