Eszébe villant az is, ahogy Márk a kórházi ágy mellett szorította a kezét, amikor negyvenfokos lázzal feküdt, és alig tudta nyitva tartani a szemét. Aztán az is, ahogy fizetés előtt aprópénzt számolgattak a konyhaasztalon, és valahogy mégsem megalázónak tűnt az egész, inkább különös kis kalandnak. Mert ketten voltak benne.
Ketten. Talán éppen ez volt a lényeg.
– Legalább végighallgathattad volna – szólalt meg Márk, amikor leszálltak a saját megállójuknál.
– Végighallgattam – felelte Anna halkan, de egyenesen. – Pont ezért jöttem el.
– Anyám nem rosszindulatból mondta. Csak aggódik.
– Érted aggódik. Nem értünk. Ez nem ugyanaz, Márk.
Erre már nem válaszolt. Némán mentek hazáig, és a csend úgy tapadt rájuk, mint egy rosszul szabott kabát: szorított, kényelmetlen volt, mégsem lehetett csak úgy levetni.
A következő napok olyanok lettek, mintha mezítláb kellett volna átkelniük egy padlóra szórt üvegszilánk-mezőn.
Márk hol magyarázkodni próbált, hol ingerülten védekezett, hol pedig bezárkózott a hallgatásába. Éva minden este felhívta. Anna a fürdőszoba csukott ajtaján át is elkapott néhány mondatfoszlányt, mert Márk oda menekült a telefonjával.
– Még mindig makacskodik?… Márk, ez nevetséges… Mondd meg neki, hogy én nem vagyok az ellensége…
Nem az ellensége. Anna egyszer keserűen elmosolyodott, amikor meghallotta ezt. Az ellenségek valóban nem kínálnak süteménnyel, mielőtt arra kérnének, hogy önként írja alá az ember a saját kiszolgáltatottságát.
A harmadik napon felhívta a barátnőjét, Júliát.
– Júlia, mondd meg őszintén. Hülyét csinálok magamból?
– Miben? – kérdezte a másik, és a hangjából ítélve éppen rágott valamit.
– Ebben a lakásügyben. Lehet, hogy tényleg csak egy papírról van szó, én meg felfújom az egészet?
A vonal túlsó végén elhalt a csámcsogás.
– Anna, te jogász végzettségű vagy, vagy nem?
– De. Az vagyok.
– Akkor pontosan tudod, hogy ez nem „csak egy papír”. Ez egy okirat, ami válás esetén úgy hagyna ott téged, ahogy vagy: egy bőrönddel és néhány szép emlékkel.
– Mi nem készülünk válni.
– Ezt mindenki mondja. A bíróságok mégsem konganak az ürességtől – jegyezte meg Júlia, aztán kis szünetet tartott. – De nem is csak erről van szó, igaz? Hanem arról, hogy már az ajtóban a tudtodra adták, hol a helyed ebben a családban. Nem lányként kezelnek. Hanem ideiglenes lakóként.
Miután letette, Anna még sokáig állt az ablak előtt.
Ideiglenes lakó. Ennél pontosabban talán nem is lehetett volna megfogalmazni.
Az ötödik napon Márk bűnbánó arccal érkezett haza, kezében tulipáncsokorral. Sárga tulipán volt, Anna kedvence.
– Anna, beszéljük meg normálisan – kérte.
Anna vizet engedett egy vázába, beletette a virágokat, aztán leült vele szemben. Egyetlen szót sem szólt.
– Tudom, hogy megbántódtál – kezdte Márk óvatosan, úgy, mint aki vékony jégen lépked, és minden mozdulat előtt próbálja felmérni, beszakad-e alatta. – De anya ilyen. Nem tud másképp működni. Egész életében mindentől félt, mindent kézben akart tartani. Ez nem ellened irányuló rosszindulat, egyszerűen csak… ő ilyen.
– Tudom, hogy ő ilyen – mondta Anna. – Nem azt várom tőled, hogy változtasd meg. Azt várom, hogy mellettem állj, amikor átlép egy határt. Te pedig hallgattál, Márk. Ott ültél, és némán végignézted, ahogy elmagyarázza nekem, hogy én senki vagyok.
– Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszed…
– Mégis hogyan kellett volna fogadnom ezt?