olyan hangon, mint aki ezt a beszélgetést már többször végigpróbálta magában. – Nem kis összegről van szó. Anyaként kötelességem gondoskodni róla, hogy ne vesszen kárba.
– Anya, ugyan már, nem fogjuk elszórni – nevetett fel Márk könnyedén.
– Most maradj csendben – nézett rá Éva szelíden, mégis ellentmondást nem tűrően. – Nem erre gondolok. A jogi részéről beszélek. A lakást a te nevedre kell íratni. Kizárólag a tiédre. Anna pedig – ekkor a tekintete a menyére siklott – közjegyző előtt aláír egy nyilatkozatot, hogy nem támaszt igényt az ingatlanra.
A csönd hirtelen zuhant közéjük, mintha valaki becsapott volna egy ablakot.
Anna először fel sem fogta, mit hallott. Aztán lassan összeállt benne a mondat értelme, és érezte, ahogy az arca kifakul.
– Vagyis… – a saját hangja távolinak, idegennek tűnt. – Mi ketten fizetjük majd a hitelt, de a lakás csak Márké lesz?
– Ne fogalmazz ilyen nyersen – húzta össze kissé az arcát Éva. – Ott fogsz élni, te vezeted majd a háztartást, az lesz az otthonod. Egyszerűen jogilag az ő tulajdona marad. Ez teljesen bevett dolog, ha a szülők adják a pénzt.
– Akkor bevett dolog, ha ajándékba adják – mondta Anna halkan, mégis kristálytisztán. – De ha ugyanebből a lakásból én is törlesztek a saját fizetésemből, az már nem ajándék a fiának. Hanem befektetés, amelyből nekem semmim sem lesz.
Éva szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. Láthatóan nem számított ilyen válaszra.
– Anna, te értelmes lány vagy – a hangjába beszivárgott az a mézes kedvesség, amely minden nyílt támadásnál mérgezőbbnek hatott. – Ha szépen éltek együtt, mit számít, kinek a nevén van? A papír csak papír. A család a lényeg.
– A bizalom a lényeg – felelte Anna. – És a bizalom ott kezdődik, hogy engem is egyenrangú embernek tekintenek, nem pedig a fiuk tartozékának.
Márk mindeközben a terítőt bámulta.
Mondd már ki, mit gondolsz. Anna gondolatban hozzá beszélt, szinte kiáltott felé. Szólalj meg. Állj mellém, és mondd ki.
De Márk hallgatott.
– Márk – szólalt meg végül Éva. – Magyarázd el a feleségednek, hogy ez csak formaság. Így biztonságosabb mindenkinek.
Ekkor Márk felemelte a fejét. A feleségére nézett, és a pillantásában ott volt az a könyörgés, amelyet Anna mindennél jobban gyűlölt. Ne borítsd fel az egészet. Kettőnk miatt. Kérlek.
– Anyának igaza van, Anna. Írd alá azt a papírt. Hiszen nem készülünk elválni, nem? Ez csak…
– Formalitás – fejezte be helyette Anna. – Igen. Ezt már hallottam.
Felállt az asztaltól. Nyugodtan. Nem csapta be a széket, nem emelte fel a hangját.
– Köszönöm a süteményt, Éva. Nagyon finom volt.
Azzal kiment.
Hazafelé a metrón utaztak. Márk mellette ült, mégis akkora távolság feszült közöttük, hogy akár mérőszalaggal is le lehetett volna mérni.
Anna a sötét alagútban elsuhanó fényeket figyelte, és különös emlékek kavarogtak benne. Arra gondolt, hogyan festették együtt négy évvel korábban az albérlet falait, és hogyan nevettek, mert az orra hegyén ott maradt egy fehér folt.