A májusi reggel szinte betört a lakásba a hanyagul összehúzott függönyök résein át: pimaszul, kopogás nélkül, akár egy hívatlan vendég.
Anna az előszobai tükör előtt állt, és a blúza gallérját igazgatta. Fehér volt. Új. Kifejezetten erre a napra vette.
Mögötte Márk csörömpölt az edényekkel: reggelit pakolt az asztalra, közben valami vidám dallamot fütyörészett, ami Annának most teljesen oda nem illőnek tűnt.
– Te egyáltalán nem izgulsz? – kérdezte Anna, anélkül hogy hátrafordult volna.
– Miért kellene? – Márk két csésze kávéval bukkant ki a konyhából. – Anya azt mondta, minden el van rendezve. Csak aláírjuk a papírokat a közjegyzőnél, és a lakás a miénk.
A miénk. Anna magában újra kimondta ezt a szót, ízlelgette, mintha cukorka volna. Szép szó volt. Megnyugtató. Helyénvaló.
Négy éve éltek együtt. Eleinte Márk régi szobájában, a szülei lakásában: szűk kis helyiség volt, virágmintás tapétával és örökké nyekergő kanapéval. Aztán amikor az anyósa, Éva, félreérthetetlenül a tudtukra adta, hogy „a fiataloknak ideje megtanulniuk önállóan boldogulni”, kivettek egy egyszobás lakást a város szélén.
Négy év nem kevés idő. Ünnepek együtt, betegségek közösen, veszekedések a mosatlan edények miatt, majd hajnali kibékülések. Két fizetés, amelyet hónapról hónapra egy közös borítékba tettek, és az utolsó forintig számolgattak, miközben azt latolgatták, mikor lesz végre valamijük, ami valóban az övék.
Aztán két héttel korábban megérkezett Éva telefonhívása. Ünnepélyes volt, már-már uralkodói.
– Márkocskám, eladtam a garázst és apátok részvényeit. Elég lesz az önerőre a lakáshitelhez. Gyertek át vasárnap, megbeszéljük.
Anna akkor ott ült Márk mellett. Csak a férje válaszait hallotta, de abból, ahogy az arcán szétterült a mosoly, mindent megértett.
Még az előszobában egymás nyakába borultak, gyerekesen, nevetve, és meg is pördültek örömükben.
– Ennyi, Anna. Most már elkezdődik a rendes élet – suttogta Márk a feje búbjába.
És Anna hitt neki. Ostobán, teljes szívvel, minden óvatosság nélkül.
Éva a belváros egyik régi, tekintélyes polgári házában lakott. Magas mennyezetek, halszálkamintás parketta, frissen főzött kávé illata, és valami másé is: talán molyirtóé, talán egy elmúlt évszázadé.
A háziasszony maga nyitott ajtót. Egyenes tartással állt előttük, mint egy díszőrségre vezényelt katona, sötétkék ruhában, a mellén brossal. Olyan nő volt, aki sosem csupán „anyós”. Ő mindig Éva volt, teljes súlyával és tekintélyével.
– Gyertek be, sütöttem pitét – mondta, és a hangjában volt valami, amitől Anna akaratlanul is kihúzta magát.
Az asztalnál eleinte jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Márk lelkesen dicsérte a süteményt, Éva a munkájuk felől érdeklődött, Anna udvariasan mosolygott, és felelt, amikor kérdezték. Minden szabályosnak látszott. Minden békésnek.
Egészen addig, amíg Éva félre nem tette a csészéjét, és össze nem kulcsolta a kezét az asztalon.
– Nos, gyerekek, térjünk rá a lényegre.
Márk előrehajolt. Anna pedig érezte, hogy odabent valami alig észrevehetően összerándul benne.
– Sokat gondolkodtam – kezdte az anyósa ráérősen.