— Mi lett volna? Azt hiszed, akkor nem mentem volna hozzá?
— Dehogynem — felelte Lilla halkan.
— Na látod.
— Csakhogy akkor legalább tudtam volna, mi fáj neked igazán. Hogy nem Pétert utálod. Hanem azt, hogy el kell engedned engem.
Mária torkából rövid, dühös kis szipogás szakadt fel, mintha még azért is haragudna magára, hogy elérzékenyült.
— És most szerinted mit csináljak?
— Gyere el az esküvőre — mondta Lilla. — Abban a kék ruhában, amiben Judit néni születésnapján voltál. Nagyon jól áll neked.
— Abban úgy nézek ki, mint egy hordó.
— Abban gyönyörű vagy.
Mária felhorkant. Aztán megint szipogott egyet, majd komoran hozzátette:
— Azért azt a sültet igazán megehette volna. Fogalmad sincs, mennyit bíbelődtem vele.
— Tudom, anya. Majd megmondom neki, hogy legközelebb mindent tüntessen el a tányérról. Akkor is, ha kipukkad.
— Hát pukkadjon ki — bólintott sötéten Mária. — Legalább megtanulja.
Lilla elnevette magát, és még szorosabban ölelte át az anyját. Ekkor érezte meg, hogy Mária válla végre enged a merevségből; mintha egyetlen hosszú sóhajjal kifújta volna mindazt, amit három hete magában szorongatott.
Az esküvőt két hónappal később tartották. Mária valóban a kék ruhában érkezett. A férje mellett ült, egyenes háttal, ünnepélyesen, és úgy nézte fehér ruhás lányát, mintha most látná először igazán. A fényképeken vörös volt a szeme.
Péter pedig a lakodalomban mindent megevett, amit elé tettek. Sőt, még repetát is kért. Az anyósa szó nélkül mert neki újra, rá sem pillantott, de amikor Péter azt mondta: „Mária néni, ilyen sültet még életemben nem ettem”, Mária aznap este először elmosolyodott.
Egy év múlva megszületett Nóra. A nagymama minden szerdán jött, hogy babakocsit toljon a parkban. Két metrómegállónyira lakott tőlük. Kiderült, hogy az egyáltalán nincs messze.
A sültet Mária azóta minden hétvégén elkészíti. A veje külön ezért jár át hozzájuk. Azt állítja, munka közben nem is ebédel, hogy maradjon hely a gyomrában.
Az anyósa úgy tesz, mintha egy szavát sem hinné. De a második adagot mindig púposra szedi neki.