— Azon a vacsorán kezdődött az egész. Azóta mindig találsz valamit: hol Péter beszél rosszul, hol Péter nevet rosszkor, hol Péter egyszerűen nem megfelelő. Mondd ki végre, mi bajod valójában.
Csend telepedett közéjük.
A konyhában egyenletesen csöpögött a csap, apró, makacs koppanásokkal. Dóra, a macska nesztelenül átsétált az előszobán, odadörgölőzött a szék lábához, aztán eltűnt. A hűtőn a mágneses óra ketyegett; valami régi üdülésről hozták haza a szülei, talán tíz éve.
— Lilla — szólalt meg végül Mária. — Oda fogsz költözni hozzá, igaz?
— Igen.
— Mi pedig apáddal itt maradunk. Ketten.
— Anya, nem Miskolcra megyek a világ végére. Két megálló az egész.
— A két megálló is távolság. Először még minden hétvégén beugrasz. Aztán már csak kéthetente. Később havonta egyszer. Aztán jönnek a gyerekek, és az unokáinkat ünnepnapokon látjuk majd, előre egyeztetett időpontban. Mint valami távoli ismerősök.
Lilla nem felelt. A hagyma már nem volt a deszkán, mégis csípte a szemét.
— A múlt héten összefutottam Erikával a munkahelyen — folytatta Mária, és közben a csészéje alját nézte. — Emlékszel rá, a hatos lakásból? A fia tíz éve elköltözött Miskolcra. Az unokáját egyszer látta. A keresztelőn. A kislány már hétéves, Lilla. Hét éve szinte idegen neki a saját unokája.
— Anya, mi ugyanabban a városban maradunk.
— Most még igen. Aztán majd elmentek valahová. Péter távmunkában dolgozik, te mondtad. Holnap kitalálja, hogy Miskolcra vágyik. Vagy hogy Miskolc lenne jobb. Te pedig mész utána, mert szereted. És kész. Nekem meg nem lesz többé lányom.
Lilla felállt, megkerülte az asztalt, és hátulról átölelte az anyja vállát. Mária mozdulatlanul ült, mereven, egyenes háttal.
— Anya.
— Tessék.
— Ezt így is mondhattad volna.
— Mit?
— Azt, hogy félsz.
Mária sokáig nem válaszolt. Végül levette a szemüvegét, a köntöse szélével megtörölte, majd visszatette.
— És ha kimondtam volna?