Te pedig hajnalban, hétkor már kilépsz az ajtón, és este nyolc előtt haza sem érsz. Mégis kire fog akkor támaszkodni az a család?
Lilla letette a kést a deszkára. A beszélgetés alatt most fordult először teljesen az anyja felé.
— Anya, ezt most komolyan mondod?
— A lehető legkomolyabban!
— Vagyis szerinted az a férfi, aki kétszer annyit keres, mint én, vacsorát főz, mire hazaérek a munkából, és még csak nem is iszik, rossz választás?
— Vacsorát főz! — Mária felcsapta a kezét. — Hallod te egyáltalán, mit beszélsz? Egy férfi a konyhában főzőcskézik! Ez neked rendben van?
— Igen, anya. Kétezerhuszonötöt írunk.
— Írhatnánk akár háromezret is! A férfi legyen férfi! Ez a te Pétered meg olyan puhányféle. Átlátok én rajta. Rád fog telepedni, szépen lógatja majd a lábát, te pedig még etetheted is.
Lilla lassan megtörölte a kezét a konyharuhában, aztán leült vele szemben.
— Anya. Mondd meg őszintén. Mi az, ami valójában nem tetszik benne?
Mária elbizonytalanodott. Megigazította a terítőt. Aztán még egyszer végighúzta rajta a tenyerét, mintha hirtelen nagyon fontos lenne, hogy tökéletesen álljon.
— Hát… olyan… nem elég komoly.
— Miben nem az?
— Például ezek a viccelődései. Én apád egészségéről beszélek neki, ő meg nevetgél!
— Anya, apa kezdte. Azt mondta, felmegy a vérnyomása, valahányszor a leendő veje belép az ajtón. Ez poén volt. Apa maga is nevetett rajta.
— Apa az apa. Ő az apád. De ez… ez mégiscsak idegen ember. Milyen alapon nevet apád tréfáin?
Lilla hosszan nézte az anyját. Az őszülő halántékát, a szája köré mélyült ráncokat, a kezét, amely ide-oda tologatta a csészét az asztalon. És akkor hirtelen megértette: az anyja fél. Nem Pétertől. Valami egészen mástól.
— Anya.
— Mi van?
— Ugye nem a sült miatt csinálod ezt?
Mária összerezzent.
— Hogy jön ide a sült?
— Úgy, hogy már három hete neheztelsz rám.