Lilla éppen hagymát aprított, amikor az anyja kopogás nélkül betoppant a konyhába, és úgy telepedett le az asztalhoz, mint aki hosszú, súlyos beszélgetésre készült. Maga elé húzta a kávéscsészét, eligazította a terítőt, aztán néhány pillanatig hallgatott.
— Kislányom, apáddal megbeszéltük: az esküvőt lefújjuk. A vőlegényed nem való neked.
Lilla tovább szeletelte a hagymát. A kés egyenletesen járt a deszkán, mintha az imént csak annyi hangzott volna el, hogy megint drágább lett a liszt.
— Lilla, figyelsz te rám egyáltalán?
— Figyelek, anya. Csak közben hagymát vágok.
— Én most komoly dologról beszélek!
— Én is komolyan vágom. Fasírthoz kell.
Mária arca elsötétült a méregtől. Három hete készült erre a jelenetre, attól az estétől fogva, amikor Péter eljött bemutatkozni, és nem ette meg az ő híres sültjét. Nem ette meg! Negyven éve készítette ugyanúgy azt az ételt, és még soha egyetlen férfi sem hagyott a tányérján belőle. Ez meg csak turkálta villával, félretolta, azt mondta: „Köszönöm, nagyon finom, de este keveset eszem.” Keveset eszik. Egy száznyolcvan centis, egészséges férfi. Miféle ember az ilyen?
Mária akkor döntötte el magában: Péter nem illik Lillához. Nem közéjük való.
— Lillácskám, értsd meg, nem rosszindulatból mondjuk apáddal. Jót akarunk neked. Harmincnégy éve élünk együtt, átlátunk az embereken. Ez a Péter nem megfelelő férjnek.
Lilla a felaprított hagymát egy tálba söpörte, majd kivette a húst a hűtőből.
— Anya, harmincegy éves vagyok.
— És az mit számít?
— Azt, hogy már nem az a kislány vagyok, aki engedélyt kér, elmehet-e moziba. Felnőtt nő vagyok lakáshitellel, macskával és könyvelői állással.
— Pontosan! Könyvelő vagy! Biztos munkád van, saját lakásod, autód! És ő micsoda? Biciklis futár?
— Nem futár. Informatikus. Távmunkában dolgozik.
— Ugyan, mi a különbség? Otthon ül alsónadrágban, és egész nap a gépet bámulja.