A folyosó végén nyílt a nagy közös tér. Huszonkét munkaállomás, egymás mellé rendezve. A sarokban kávéautomata illata keveredett a nyomtató egyenletes zúgásával.
Gábor a helyén ült. Mellette három kollégája állt vagy félig a székén fordult felé — ugyanazok, akiknek a „fiatalról” mesélt. Az egyik hangját azonnal felismertem a felvételről. Ő volt az, aki akkor azt mondta: „Kemény vagy, Gábor.”
– Nóra? – kapta fel a fejét Gábor.
Az arcán meglepetés látszott, de félelem még nem. Még fogalma sem volt róla, miért jöttem.
– Szia – mondtam nyugodtan. – Hoztam neked ebédet. Fasírtot, ahogy szereted.
Elmosolyodott. Felállt, és már nyúlt is a dobozért.
– Na, te aztán tudod, mi a gondoskodás!
A többiek figyeltek. Valaki halkan felhorkant. Talán eszébe jutott a „főzi neki a levest” történet.
Letettem az ételesdobozt az asztalára. Mellé helyeztem a mappát is.
– Ez pedig szintén a tiéd.
Gábor kinyitotta. Legfelül a bankkártya-kivonat volt. Négyszáznyolcvankilencezer-hatszáz forint. Piros filccel kiemelve.
A mosoly úgy csúszott le az arcáról, mint a régi vakolat a falról: lassan, darabokban. Először a szája szeglete ereszkedett le. Aztán a tekintete változott meg. Végül a homloka is ráncba szaladt.
– Ez meg mi? – kérdezte halkan.
Csakhogy egy open office-ban a halk szó is messzire hallatszik. Három kolléga ott volt mellette. Még négyen a túloldali sorból fordultak felénk. Mindenki hallotta.
– A Lillára költött pénzed a logisztikai osztályról – feleltem. – Hat hónap alatt. Tizennégy éttermi vacsora, karkötő, parfüm, táska. Mind a közös pénzünkből. A kivonat alatt ott van a levelezésetek is, huszonhárom oldal. Legalul pedig a válókereset.
Az irodára olyan csend ereszkedett, mintha valaki kihúzta volna a hangot a helyiségből. Még a nyomtató is elhallgatott, vagy legalábbis úgy tűnt. Valaki letette a bögréjét az asztalra, és a porcelán élesen koppant a lapon. A hang ott maradt köztünk a levegőben.
Gábor arca sötétvörös lett. Ujjai rászorultak a mappa szélére. A gyűrűje — az „örökké” jelképe — megcsillant a lámpafényben.
– Te most… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Mit művelsz?
– Ugyanazt, amit te csináltál nyolc hónapon át – mondtam. – Mesélek a kollégáknak. Csak én éppen az igazat.
Ekkor Eszterre nézett. Az irodája ajtajában állt, karba tett kézzel. Nyugodtan figyelte Gábort, úgy, ahogy egy vezető néz arra a beosztottra, aki rossz jelentést tett le elé.
– Ő volt az? – sziszegte Gábor. – Ő mondta el neked?
– Eszter semmi olyat nem mondott, amit te ne adtál volna elő az egész osztálynak – húztam ki magam. – Te magad dicsekedtél vele. „Férfi vagyok én, vagy mi.” Rémlik?
Levettem a jegygyűrűmet. Lassan. Mindenki szeme láttára. Rátettem a mappára, közvetlenül a válókereset tetejére.
– A fasírt a dobozban van. Utoljára főztem neked. Jó étvágyat.
Azzal elindultam kifelé. Egyenesen tartottam a hátam. A cipőm sarka tisztán, egyenletesen kopogott a kövön, akár egy metronóm. Pont úgy, mint azoknak a fiúknak a labdája az ablak alatt azon a napon, amikor Eszter először felhívott.
A lift előtt megálltam. Odabent semmi sem volt bennem. Nem fájdalom, nem megkönnyebbülés. Csak üresség. Olyan, mint egy frissen kifestett lakásban: fehér falak, sehol egy bútor, és minden lépés visszhangzik.
A kezem nem remegett. Ez meglepett. Huszonnégy év három perc alatt ért véget, a kezem mégis mozdulatlan maradt, mintha kőből lenne.
Odakint nedves aszfalt és orgona illata fogadott. Április volt. Beültem az autóba, becsuktam az ajtót, és a tenyeremet a kormányra tettem. A bőr hideg volt, sima és idegen.
Egy perc sem telt el, csörgött a telefonom. Gábor hívott.
Nem vettem fel.
Újra próbálkozott. Aztán megint. Tíz perc alatt négyszer csörgött. Az ötödik hívásnál kikapcsoltam a készüléket, beindítottam a motort, és hazafelé indultam.
Útközben megálltam egy üzletnél. Vettem magamnak egy tortát. Nem olcsót, nem valami pult alól előkapott szeletet, hanem rendeset: négyezer-nyolcszáz forintos, csokoládés-meggyes tortát. Megérdemeltem. Nyolc hónap óta először költöttem magamra úgy, hogy közben nem futott át rajtam: vajon marad-e elég a közös kiadásokra?
Otthon csend volt. Üres lakás, makulátlan konyha. A bódéból vett rózsák még a vázában álltak, de már lekonyultak; a szirmok széle sötétedni kezdett. Kivettem őket, és a szemetesbe dobtam.
Aztán vágtam egy szelet tortát, leültem az asztalhoz, és megettem. Lassan. A csokoládé elolvadt a nyelvemen, a meggy savanykás volt. Az ablakon túl galambok rikoltoztak, a nap sárga foltként feküdt a párkányon. Közönséges nap. Közönséges torta. Szokatlanul új élet.
Három hét telt el azóta.
Gábor az anyjánál lakik. Mindennap telefonál, általában kétszer-háromszor. Azt mondja, „elragadtatta magát”, hogy „az egész nem jelentett semmit”, és hogy „egy családot nem lehet ilyen semmiség miatt szétverni”. Semmiség. Nyolc hónap, négyszáznyolcvankilencezer-hatszáz forint, meg az, hogy „vénasszony köntösben” — szerinte ez semmiség.
Eszter a munkahelyén ugyanúgy bánik vele, mint bárki mással. Nem rosszabbul, nem kedvesebben. Tárgyilagosan, szakmai módon. De a kollégák persze nézik. Ugyanazok, akik a dohányzóban röhögtek rajta és velem együtt az életemen.
A lányom azt mondta: „Anya, te erős vagy.” A fiam Győrből írt: „Tarts ki, veled vagyunk.” A lakás az én nevemen van — ezt Gábor még nem fogta fel igazán, de hamarosan rájön.
Most a konyhában ülök, teát iszom. Rajtam a flanelköntös: meleg, puha, az enyém. Velem szemben az üres szék. Ugyanaz, amelyik nyikorgott, amikor Eszter először felhívott.
Néha még mindig eszembe jut: talán lehetett volna egyszerűen otthon beszélni róla. Mappa nélkül. Iroda nélkül. Huszonkét pár figyelő szem nélkül. Lehet, hogy akkor meghallotta volna, amit mondok. Vagy lehet, hogy akkor sem.
Csakhogy ő nyolc hónapon át ugyanazok előtt az emberek előtt, ugyanabban az irodában nevezett engem „vénasszonynak köntösben”. És egyszer sem jutott eszébe, hogy ez nekem fájhat.
Mondják meg őszintén: helyes volt mindezt bevinnem a munkahelyére? Vagy inkább zárt ajtók mögött kellett volna elintéznem?