Az első részlethez én adtam oda a teljes prémiumomat: háromszázhúszezer forintot.
Éjszaka jött haza. Szó nélkül bebújt mellém az ágyba. A hajából idegen parfüm áradt, émelyítően édes, virágos illat. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és a plafon repedéseit számolgattam. Hetet találtam. Az egyik a saroktól egészen a csillárig futott, és a félhomályban úgy tűnt, mintha percről percre hosszabb lenne.
Milyen vak voltam. Ennyi éven át ott éltem mellette, és nem vettem észre semmit. Vagy talán észrevettem, csak nem akartam tudomásul venni?
Szombaton Gábor virággal állított be. Hét szál rózsa volt, metró melletti bódéból való, gyűrött celofánba csavarva. A fóliát azonnal felismertem: „Virág 0–24” felirat virított rajta. Lillának elegáns szalonból rendelt csokrokat tizenhatezer forintért. Nekem maradt a bódé.
– Neked hoztam, Nóri – tette le az asztalra, és rám mosolygott. – Csak úgy. Hiányoztál.
A tekintete lágy volt. Ugyanaz a nézés, amelybe huszonnyolc évesen beleszerettem az unokatestvérem esküvőjén. Akkor ügyetlenül táncolt, folyton a lábamra lépett, aztán saját magán nevetett.
Egy pillanatra valami megremegett bennem. Lehet, hogy túlreagálom? Lehet, hogy még észhez tér? A férfiak néha félrelépnek, aztán visszatalálnak. Huszonnégy év mégsem semmiség.
Aztán eszembe jutott: „öregasszony köntösben”. Meg az, hogy „főzi a borscsot”. És az a négyszázkilencvenezer forint.
– Köszönöm – mondtam, és vázába tettem a rózsákat.
Hátulról átölelt. Abban a pillanatban megcsapott ugyanaz az édeskés illat. Lilla parfümje. Még arra sem vette a fáradságot, hogy lemossa magáról.
Aznap este végig gyengéd volt. Elmosogatott. Teát töltött nekem. Leült mellém a kanapéra, átkarolta a vállamat. Pont úgy, mint régen, amikor még fiatalok voltunk, és szombat esténként filmeket néztünk a régi, süppedős kanapén az albérletünkben.
– Nóri, arra gondoltam, hogy a májusi hosszú hétvégén elmehetnénk valahová. Valami panzióba, tó mellé. Mint régen.
Finom hangon beszélt. Őszintének tűnt a szeme. Meleg volt a keze a vállamon. Annyira szerettem volna hinni neki, hogy végül csak bólintottam. Talán mégis visszafordul?
Vasárnap azt mondta, az anyjához megy. Ellenőriztem. Nem volt nála. Felhívtam az anyósomat, köszöntem, pár percig csevegtünk, aztán mintegy mellékesen megkérdeztem:
– Gábor ott van nálad?
– Nem, ma nem jött.
Ennyit a panzióról. Ennyit arról, hogy „mint régen”.
Hétfőn ingerülten ért haza.
– Nóri, pénz kellene. Háromszázhúszezer. Egy projektre. Sürgős, péntekig.
– Miféle projektre?
– Munkahelyi. Értsd már meg, nyom a vezetőség, beszerzéseket kell intéznem, közben meg megvágták a keretet. Visszaadom, amint megjön a prémiumom.
Háromszázhúszezer. Csak néztem rá. A kisujján lévő gyűrűt forgatta, azt, amelyikbe annak idején belevésettük: „örökre”. Forgatta, és észre sem vette, hogy látom.
– Pontosan milyen beszerzésekről van szó? – kérdeztem higgadtan, szinte könyvelői tárgyilagossággal.
– Ne kezdd már ezt a kihallgatást. Én sem faggatlak, mire költöd a pénzedet.
Felcsattant. Ez új volt. Régebben soha nem lett ideges, ha pénzről kérdeztem. Akkoriban még nem volt mit rejtegetnie.
Kinyitottam a laptopot, és felmentem annak az ékszerüzletnek a honlapjára, ahol korábban Lillának rendelt karkötőt. Az újdonságok között ott lógott egy nyakék háromszáztizenkétezer forintért. Pont az ő ízlése: nagy, köves, hivalkodó darab, amelynek messziről is drágának kellett látszania.
Háromszázhúszezer „projektre”.
– Rendben – feleltem. – Átgondolom.
Bement a szobába, bekapcsolta a tévét. Én a konyhában maradtam, és a kezemet bámultam. Annyira összekulcsoltam az ujjaimat, hogy kifehéredtek a bütykeim. Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a hűtő zúgását a sarokból. Ez a mély, egyhangú hang betöltötte a konyhát, aztán az egész lakást, végül mintha az elmúlt huszonnégy évemet is ellepte volna.
Másnap reggel felhívtam Esztert.
– Eszter, szükségem lesz egy napra. Holnap délben bemegyek hozzátok az irodába.
– Miért?
– Ebédet viszek Gábornak. Házi kosztot.
Eszter elhallgatott. Aztán óvatosan megszólalt:
– Várj. Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan.
– Akkor ott leszek.
Két napig készültem. Mindent kinyomtattam: az üzenetváltások képernyőfotóit, összesen huszonhárom oldalt. A bankkártya-kivonatot, amelyen aláhúztam a tételeket: éttermek, ajándékok, virágok. A végösszeget piros filccel írtam rá: 489 600 forint. Mellé tettem a válókeresetet is, három példányban, közjegyzői hitelesítéssel.
Az egészet egy mappába csúsztattam. Egyszerű, szürke irodai mappa volt, olyan, amilyen nálunk is halmokban áll a szekrényben.
Szerdán felvettem a kosztümömet, azt, amelyet a fontos megbeszélésekre tartogattam. Szürke volt, karcsúsított szabású. Megcsináltam a hajamat. Fél év után először rúzst kentem a számra. A tükörből egy nő nézett vissza rám, akit Gábor „köntösös öregasszonynak” nevezett. Nem voltam öregasszony. Nem volt rajtam köntös. És hallgatni sem készültem többé.
Egy ételes dobozba fasírtot tettem, salátát és kenyeret. A tetejére került a mappa.
Az irodájáig húsz perc volt busszal. Az ablak mellett ültem, az ölemben tartottam a dobozt. Mellettem egy idős asszony könyvet olvasott. Odakint táblák, fák és járókelők suhantak el. Teljesen átlagos hétköznap volt. Én éppen a házasságomat készültem darabokra szedni, a világ pedig zavartalanul ment tovább.
Izzadt a tenyerem. Beletöröltem a szoknyámba, és egy pillanatra átfutott rajtam: mi lenne, ha leszállnék? Ha este, otthon beszélnénk meg, tanúk nélkül?
De ő nyolc hónapon át tanúk előtt hencegett. Háromszor az egész osztálya előtt. Akkor a válasz is előttük fog elhangzani.
Pontban fél egykor léptem be az épületbe. A bejáratnál az őr rám mosolygott, és szó nélkül beengedett; Eszter nyilván szólt neki. Felmentem a harmadik emeletre, végigmentem a lépcsőház utáni folyosón, majd balra fordultam.