Lefotóztam a kártyakivonatát is, azt, amelyet a dolgozószobája fiókjában tartott. Hiszen úgy gondolta: a csendes Nóra úgysem nyúl hozzá.
Ezután visszacsúsztattam a telefonját a kabátzsebébe, a kabátot pontosan ugyanúgy akasztottam vissza, ahogy előtte lógott, majd kimentem a konyhába levest főzni. A mozdulataim már maguktól tették a dolgukat.
Gábor hétkor ért haza. Olyan kölni illata lengte körül, amilyet én soha nem vettem neki. Édeskés volt, fiatalos, idegen. Egyáltalán nem hozzá illett. Puszit nyomott az arcomra, leült az asztalhoz, és kézbe vette a kanalat.
– Finom, Nóri. Te aztán aranyat érsz.
Néztem, ahogy kanalazza a levesemet, közben fejben összeadtam a tételeket. Tizennégy vacsora, darabonként harminckétezer forint. Az már négyszáznegyvennyolcezer forint éttermekre. Ehhez jöttek az ajándékok. Meg ez az émelyítő kölni, amitől kaparni kezdett a torkom.
– Bent minden rendben volt? – kérdeztem.
– Persze – felelte, és a kenyér után nyúlt. – A szokásos. A főnöknő megint kötözködött, de az legyen az ő baja.
A főnöknő. Eszter. Az évfolyamtársam. Fogalma sem volt róla, hogy hetente beszélünk telefonon.
Leszedtem az asztalt, és akkor elhatároztam: másnap nyitok egy bankszámlát kizárólag a saját nevemre. A fizetésem innentől oda megy.
A bankban alig húsz perc alatt elintéztek mindent. Az ügyintéző lány rám nézett, amikor külön számlát kértem, de nem faggatózott. Valószínűleg nap mint nap látott hozzám hasonló nőket. Ötven fölötti asszonyokat, akik egyszer csak elkezdik leválasztani a saját pénzüket arról, amit addig közösnek hittek.
Huszonnégy éven át mindent egy helyre tettünk. Az ő száznyolcvanezer forintja és az én kétszáznyolcezrem összeolvadt. Abból ment az étel, a lakás, a gyerekek, a nyaralás. Én pedig vezettem a füzetemet: bevétel, kiadás, maradék. Hónapról hónapra. Huszonnégy év alatt kétszáznyolcvannyolc ilyen táblázat.
És egyikben sem szerepelt olyan sor, hogy „vacsora Lillának – 32 000 Ft”.
Amikor kiléptem a bankból, a zsebemben ott lapult az új kártya. Könnyű volt, sima, műanyag. Mégis úgy éreztem, mintha hosszú évek után először állnék a saját lábamon. Támasz nélkül, fal nélkül. Szokatlan volt. De nem félelmetes.
A számok azonban még nem jelentettek mindent. Akkor még nem tudtam, milyen szavakkal beszél rólam mások előtt.
Eszter négy nappal később hívott. Ezúttal nem azt mondta, hogy üljek le. Csak ennyit:
– Felvettem.
– Mit vettél fel?
– Megint járt a szája a dohányzónál. Én az ajtó mögött álltam, és bekapcsoltam a telefonomon a hangrögzítőt. Nóri, ezt hallanod kell.
A munkahelyi irodámban, az ablak mellett állva hallgattam végig. Odakint szemerkélt az eső, a vízcseppek lassan kúsztak lefelé az üvegen, mintha nekik is nehezükre esne a mozgás.
Gábor hangja szólt a felvételen. Magabiztosan, vidáman.
„Figyelj, Lilla egészen más. Fiatal, karcsú, él benne valami. Csillog a szeme. Nem olyan, mint az enyém, aki otthon ül köntösben, mint valami vénasszony. Húsz év alatt úgy meguntam, hogy arra nincsenek szavak.”
Valaki a háttérben felhorkant.
„Kemény vagy, Gábor.”
„Most mit mondjak? Egyszer él az ember. Nóra főzze csak a leveseit. Nekem meg ott van Lillácska, ha örömre vágyom.”
Főzze csak a leveseit.
Ott álltam az ablaknál a telefonnal a kezemben, és valami görcsbe rándult bennem. Nem a mellkasomban. Lejjebb, a gyomrom tájékán. Úgy, mint vizsga előtt, amikor tudod, hogy a lehető legrosszabb tételt húztad. Csakhogy ez a vizsga huszonnégy évig tartott, és kiderült, hogy én megbuktam rajta.
„Mint valami vénasszony.” Ötvenkét éves vagyok. Reggel hatkor kelek, hogy neki legyen reggelije. Ingeket vasalok, hetente hármat, évente százötvenhatot. Befizetem a számlákat, orvoshoz viszem az anyját, fejben tartom az egész rokonsága születésnapját.
„Köntösben.” Egyetlen köntösöm van. Vastag, meleg flanel. Akkor veszem fel, amikor tizenkét óra munka után hazaérek, zúg a lábam, és a sok számtól foltok ugrálnak a szemem előtt. És abban a köntösben még mindig képes vagyok megfőzni neki a vacsorát.
Eszter nem szólt bele. Hagyta, hogy levegőt vegyek.
– Eszter – mondtam végül. – Köszönöm.
– Mit fogsz csinálni?
– Még nem tudom pontosan. De hamarosan tudni fogom.
Aznap este Gábor felhívott, hogy késni fog. „Munkahelyi megbeszélés, ugye megérted.” Azt válaszoltam, rendben, és bontottam a vonalat. Aztán elővettem egy füzetet, és írni kezdtem.
Dátum. A hívás időpontja. Az ő mondatai. A bizonyítékaim. Az elköltött összeg. A hónapok száma. Úgy vezettem, mint a munkahelyen: oszlopokban, tisztán, a lap alján összesítéssel.
Az eredmény így nézett ki: nyolc hónap hazugság. Négyszáznyolcvannyolcezer forint más nő vacsoráira. Három alkalom, amikor az egész osztály előtt „köntösös vénasszonynak” nevezett. És huszonnégy év, amelyet egyetlen szóval tett semmissé: meguntam.
Akkor már tudtam, mi lesz a következő lépés.
Három napig pontosan úgy éltem, mint addig. Főztem, dolgoztam, telefonon beszéltem a lányommal. Gábor semmit sem vett észre. Hazajött, evett, tévét nézett, lefeküdt. Néha a vállamra tette a kezét, megszokásból, gondolat nélkül, mintha csak egy fotel karfájára könyökölne rá.
Csütörtökön este tizenegyig nem ért haza. Üzenetet küldött: „Elhúzódott az értekezlet, ugye megérted.” A konyhában ültem, és a telefon kijelzőjét néztem. „Ugye megérted.” Ez a mondat volt az aláírása. Mindig ezt mondta, amikor hazudott. Régebben nem hallottam ki belőle semmit. Most már minden alkalommal úgy kattant bennem, mint egy zár.
Felhívtam Esztert.
– Eszter, ma is értekezleten van?
– Nincs. Hatkor elment. Lillával. Láttam az ablakból, ahogy beszállnak az autójába.
Tehát amíg én a konyhában ülve vártam, ő a huszonnyolc éves Lillát furikázta a mi autónkkal. Azzal az autóval, amelynek a terheit ketten cipeltük.