– Nóra, ülj le.
Eszter hangja a telefonban pont olyan volt, mint egyetemen, harmadévben, amikor valami rosszat kellett közölnie: halk, száraz, minden kerülő nélkül.
Leültem. A konyhai szék megnyikordult alattam, és valamiért éppen ez a hang égett belém. Nem a mondatok. A nyikorgás. Már akkor tudtam, hogy ami következik, az fájni fog.
– A te Gáborod a reggeli értekezlet után azzal dicsekedett a fiúknak, hogy van neki egy fiatal nője. Huszonnyolc éves. A logisztikai osztályról.
Nem szóltam semmit. Odakint gyerekek fociztak, a labda aszfaltra csapódó puffanásai egyenletesen koppantak, mint egy metronóm. Belül viszont minden megállt bennem.
Huszonnégy év. Gáborral huszonnégy éve éltünk együtt. A fiunk már letöltötte a szolgálatát, a lányunk másodéves az egyetemen. A lakáshitelt tavaly zártuk le. Én közgazdászként dolgoztam egy építőipari cégnél, ő beszerzési menedzser volt. Hétköznapi élet, rendes család. Legalábbis én ezt hittem addig a telefonhívásig.
– Eszter… biztos, hogy nem értetted félre?
– Nóri, én vagyok a főnöke. Egy fal választ el minket. Nem nekem mondta, a dohányzóban hencegett a srácoknak. Nyitva maradt az ajtó.
Úgy szorítottam a készüléket a fülemhez, hogy megfájdult tőle a porc. Eszembe jutott a gyűrű az ujján: az, amelyet a huszadik házassági évfordulónkra vettem neki, belevésetve, hogy „örökké”. Valószínűleg akkor sem húzta le, amikor dicsekedett.
Eszterrel elsőéves korunk óta barátnők vagyunk. Harminc éve. Ugyanahhoz a vállalathoz került, ahová Gábor három éve átment, és egy év múlva már osztályvezető lett. Az ő osztályának a vezetője. Gábor erről otthon nem beszélt szívesen; nem bírta, hogy egy nő irányítja. Én mégis tudtam. Eszter elmondta.
– Pontosan mit mondott? – kérdeztem, és a hangom nem remegett meg. Ez engem lepett meg a legjobban.
– Azt, hogy „szerzett” magának valakit. Fiatal, csinos. Hogy végre kezd helyrerázódni az élete. A részleteket inkább kihagynám, jó?
– Ne hagyd ki.
Eszter elhallgatott egy pillanatra.
– Azt mondta: „Értsétek már meg, férfi vagyok vagy mi. Huszonöt év ugyanazzal a nővel, ebbe bárki beleőrül.” A többiek röhögtek. Az egyik megkérdezte: „És a feleséged?” Erre ő: „Ugyan már. Az én Nórám csendes asszony.”
Csendes.
Letettem a telefont, odamentem a mosogatóhoz, és megnyitottam a csapot. A hideg víz szinte égette az ujjaimat. Három percig állhattam így, amíg a víz valóban jéghideggé nem vált, és csak a kezemet néztem. A jobb kezemen a jegygyűrűt.
Talán Eszter mégis rosszul hallotta? Talán csak ostoba férfitrécselés volt? A férfiak néha képesek képtelenségeket beszélni, csak hogy nagyobbnak látszanak a többiek előtt.
De Eszter nem szokott tévedni. Harminc év alatt egyszer sem.
Elzártam a vizet, és megtöröltem a kezem. A törölköző levendulás öblítő illatát árasztotta, abból, amelyet minden hónapban megvettem, mert Gábor szerette. Egy flakon nagyjából 1 300 Ft. Apróság. Csakhogy én ilyen apróságokból építettem fel az életünket: öblítő a törölközőknek, keményítő az ingekhez, rakott étel szombatonként, mert „Nóri, tudod, hogy azt imádom”.
Ő pedig eközben idegen férfiaknak mesélte, hogy „szerzett egy fiatalt”. Mintha autóról beszélne. Vagy egy drága, fajtatiszta kölyökkutyáról.
Este a megszokott időben ért haza. Lerúgta a cipőjét, a kulcsait a polcra dobta. A tűzhelynél álltam, hallgattam az előszobából beszűrődő neszeket, és próbáltam felfedezni valami újat. Egy jelet. Egy árulkodó apróságot. De minden ugyanúgy hangzott, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy akár egy évvel korábban.
– Kérsz vacsorát? – kérdeztem.
– Naná. Farkaséhes vagyok – leült, hátradőlt a széken, és nagyot nyújtózott. Széles váll, az ing alatt lassan növekvő has. A férjem. A gyerekeim apja. Az ember, aki napközben egy másik nővel kérkedett.
Letettem elé a tányért, majd vele szemben foglaltam helyet. Néztem, hogyan mártja a kenyeret a levesbe, hogyan nyalja le a kanalat. Közben arra gondoltam: észre sem veszed, hogy már más szemmel nézlek. Biztos vagy benne, hogy én „csendes” vagyok. Hogy főzök, mosok, vasalok, aztán hallgatok.
De egyáltalán érdemes utánajárni? Nem lenne könnyebb úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
Nem. Én közgazdász vagyok. A tényekhez szoktam, nem a feltételezésekhez.
Másnap előbb értem haza a munkából, mint Gábor. A télikabátja zsebéből, amely a szekrényben lógott, elővettem a második telefonját. Azt hitte, nem tudok róla. Csakhogy én közgazdász vagyok: négy hónapja kiszúrtam a családi költségvetésben egy második előfizetés díját. Akkor nem szóltam. Azt gondoltam, munkához kell.
A PIN-kódot harmadik próbálkozásra eltaláltam. A születési dátuma volt, ahogy az ötven fölötti férfiaknál gyakran, akik magukat mindenkinél ravaszabbnak képzelik.
Az üzenetek között ott volt: „Lilla-napsugár”. Nyolc hónap. Már nyolc. Negyven percen át görgettem a beszélgetéseiket. Az ujjaim szárazak és forrók voltak, mintha vasalóhoz értem volna.
Éttermek: tizennégy számla fél év alatt. Átlagosan 32 000 Ft egy alkalom. Ajándékok: karkötő 128 000 Ft-ért, parfüm 72 000 Ft-ért, táska 180 000 Ft-ért. Megnyitottam a számológépet, és összeadtam mindent. Hat hónap alatt 488 000 Ft. A családi kasszából. A közös pénzünkből.
Négyszáznyolcvannyolcezer forint. Én a lányunk nyári gyakorlatára tettem félre, spóroltam az ebédeken, marhahús helyett csirkét vettem. Ő pedig a huszonnyolc éves Lillát éttermekbe hordta, és Chanelt vásárolt neki.
A kezem nem remegett. Furcsa módon egyáltalán nem. Pontosan, hidegen és gépiesen dolgozott, mintha könyvvizsgálaton lennék. Képernyőképet készítettem minden számláról. Minden beszélgetésről. Aztán fényképezni kezdtem.