Méghozzá válással. Az anyáddal azt latolgattad, hogyan lehetne az én lakásomat felhasználni. Soroljam még, vagy ennyi már elég a jegyzőkönyvhöz?
Márk olyan erővel csapta le a poharat az asztalra, hogy a víz megremegett benne.
— Te jéghideg vagy.
— Nem. Csak már nem rettegek attól, hogy elmész.
Ez talált. Márk lesütötte a szemét.
— Azt hiszed, egyedül boldogulsz?
— A lakást is egyedül vettem, Márk. Valahogy majd csak kibírom a radiátor alatt hagyott zoknijaid nélkül.
— Meg fogod bánni. Nem most. Később. Amikor hazajössz, és üres lesz minden.
— Én már jártam haza teli lakásba is. Az sokkal rosszabb volt.
Márk ökölbe szorította a kezében a kulcsait.
— Elviszem a cuccaimat.
— Összepakoltam. Három doboz van az előszobában. A szerszámaid a kamrában vannak, a kabátjaid huzatban. Az autó papírjai a hátizsákodban, azokhoz nem nyúltam.
— Te ezt már eldöntötted.
— Igen.
— Egy pillanatra sem bizonytalanodtál el?
— De. Csak nem abba az irányba, amerre te szeretted volna.
Hosszú ideig nézte őt. Aztán váratlanul, egészen halkan megszólalt:
— Pedig én szerettelek.
Eszterben valami fájdalmasan megmozdult. Szerette. Persze, hogy szerette. A maga módján. Amikor kényelmes volt. Amikor vacsora várta, amikor tiszta ingek lógtak a szekrényben, amikor a barátainak lehetett mondani: „Nekünk háromszobásunk van.” Csakhogy ebből a „nekünk”-ből ő valahogy mindig eltűnt.
— Lehet, hogy szerettél — felelte. — De tisztelni sosem tanultál meg.
Márk felkapta a dobozokat. Az ajtóban még megállt.
— Lilla egyszer még meg fogja köszönni neked, hogy a saját családja ellen fordítottad.
— Lilla életében először nem akar bútordarab lenni valaki más tervrajzán. Ezt ne írd az én számlámra.
— Te mindig lenéztél minket.
— Nem. Én csak belefáradtam abba, hogy ti azt képzelitek, rátok nem vonatkoznak a szabályok.
Nem csapta be maga mögött az ajtót. Csendben ment el. És ettől valahogy félelmetesebb lett az egész, mint azon az első estén.
Eszter leült az előszoba padlójára, háttal a falnak. Nevetséges volt: belsőépítészként másoknak magyarázta, mennyire fontos a tér, ő maga pedig most érezte meg először hosszú idő óta, hogy a tér nemcsak szép lehet. Hanem oltalmazó is. Feltéve, ha az ember nem engedi be azokat, akik rokoni ölelésnek álcázott feszítővassal érkeznek.
Egy hónappal később a válás még nem zárult le hivatalosan, de Márk már az anyjánál lakott. Erika egyre ritkábban írt; alighanem rájött, hogy az átkoknak nincs jogi következményük. Lilla időnként küldött üzenetet. Rövideket.
„Megérkeztem.”
„A központban két hétre kaptam helyet.”
„Találtam távmunkát, szövegeket ellenőrzök.”
„Gergő apasági tesztet követel. Mondtam neki, várja meg a szülést.”
Eszter is tömören válaszolt. Gyengédség nélkül, de méreg nélkül.
„Tarts ki.”
„Az igazolást ne hagyd el.”
„Semmit ne írj alá olvasás nélkül.”
„Teszt csak szülés után, laborban.”
Február végén Lilla ezt írta: „Megszületett. Fiú. 3100 gramm. Úgy ordított, hogy a szülésznő szerint ez családi vonás.”
Eszter vagy tíz percig nézte az üzenetet. Aztán bepötyögte: „Gratulálok. Mi lett a neve?”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Még semmi. Gondolkodom. Anya a Márkot javasolta. Elutasítottam.”
Eszter akaratlanul is elmosolyodott.
Egy héttel később Lilla találkozót kért. Eszter igent mondott, egy kávézóban beszéltek meg időpontot a kórház közelében. Lilla babakocsival érkezett, sápadtan, lefogyva, karikás szemmel, olyan arccal, mint aki most már pontosan érti, mit jelent az a mondat: „Aludj, amíg tudsz.”
— Ne ijedj meg — mondta köszönés helyett. — Nem lakást kérek.
— Máris megnyugodtam.
— Másban kellene segítség. Megnéznél egy szerződést? A központ segít szobát találni, de a tulaj nő valahogy zavaros. Te jobban eligazodsz az ilyesmiben.
— Add ide.
Lilla előhúzott a táskájából egy gyűrött szerződést; ugyanabban a zacskóban pelenka, nedves törlőkendő, cumisüveg és egy magányos mézeskalács lapult. Eszter végigolvasta, majd tollal áthúzott két sort.
— Ezt így ne írd alá. E pont alapján huszonnégy órán belül kirakhatna, pénzvisszafizetés nélkül. És a személyidet se hagyd nála. Soha.
Lilla úgy bólogatott, mint egy diák a szigorú tanárnő előtt.
— Szülés óta teljesen elbutultam, komolyan. Olvasom, és a betűk úgy mászkálnak, mint a bogarak.
— Ez nem butaság. Ez kialvatlanság.
— Anya meglátogatott.
— És?
— Azt mondta, hálátlan vagyok. Hogy Márk miattam válik. Hogy a gyereknek azért nincs rendes otthona, mert én „összebarátkoztam az ellenséggel”. Hallgattam, aztán egyszer csak felfogtam: még az unokájára is érvként néz. Nem emberként.
Eszter nem szólt.
Lilla megigazította a takarót a babakocsiban.
— Tudod, régen azt hittem, anya erős. Olyan, aki mindenkit sorba állít, mindenkit megment. Most meg rájöttem, hogy csak hangos. Az erősek nem piszkálnak bele mások zárjába.
— Nem rossz felismerés.
— Inkább ijesztő.
— Igen.
Lilla felemelte a tekintetét.
— Eszter, én akkoriban irigyeltelek. Nagyon. Volt lakásod, munkád, rend körülötted, szép csészéid. Hazamentél, és minden a tiéd volt. Nekem meg mindig minden valaki másé: anya szobája, Gergő lakása, mások döntései. Ezért viselkedtem úgy, mintha én lennék a háziasszony. Azt akartam, hogy legalább valahol ne kelljen kérnem.
— Elég különös módszert választottál.
— Tudom. Nem mentegetőzöm.
— Rendben.
— És te… megbocsátottál nekem?
Eszter kinézett az ablakon. Odakint a márciusi latyak szürke szigetekben állt a járda szélén, a megállónál egy férfi a buszsofőrrel veszekedett, egy pufi kabátos nő úgy cipelt egy zacskó krumplit, mintha téglákkal lenne tele. Hétköznapi élet volt. Zene nélkül, szép fények nélkül, de legalább őszintén.
— Nem, Lilla. Még nem.
Lilla bólintott, mintha éppen erre számított volna.
— De már nem szorul ökölbe a gyomrom, valahányszor meglátom a nevedet a telefonomon.
— Ez majdnem ünnep.
— Ne szállj el.
Mindketten elmosolyodtak.
Ekkor a babakocsiból sértődött nyekergés hallatszott. Lilla lehajolt, és a karjába vette a gyereket. A kicsi vörös arca összeráncolódott, kinyílt a szája, és a kávézót azonnal betöltötte a követelőző csecsemősírás.
Eszter elfintorodott.
— A hangja tényleg családi.
— Aha. Ha Márknak nevezem el, az már maga lesz a sorscsapás.
— Adj neki valami békés nevet. Mondjuk legyen Ábel.
Lilla ránézett az ordító kis csomagra.
— Később beperelne megtévesztésért.
Eszter hosszú idő után először nevetett fel hangosan.
Amikor este hazaért, a lakás csenddel fogadta. Nem azzal az ürességgel, amely az első napokban rátelepedett, hanem tiszta, nyugodt, saját csenddel. A polcon ott sorakoztak a csészéi. A dolgozószobában új projektjéhez szövetminták hevertek. Az erkélyen száradtak a ruhák, mosópor, hideg levegő és valami egyszerű, szinte gyerekkori illat áradt belőlük.
A telefonja felvillant. Márk írt: „Anya mondta, hogy Lillával találkoztál. Elérted, amit akartál. Mindenki mindenki ellen.”
Eszter beírt egy választ, majd kitörölte. Aztán újra gépelni kezdett: „Nem. Csak végre mindenki nem más számlájára él.”
Elküldte.
Utána végigsétált a lakáson, ellenőrizte a zárat, lekapcsolta az előszobai villanyt. A konyhában teát töltött magának, és leült az ablak mellé. Lent az udvaron kamaszok vitatkoztak, a házmester egy szemeteszsákot húzott maga után, a szomszéd kutyája egy láthatatlan ellenségre ugatott. A világ nem lett kedvesebb. Az emberek nem váltak becsületesebbé. A rokonokból nem lettek angyalok, a férjből nem lett bűnbánó hős, az anyósból pedig bölcs öregasszony.
Eszter mégis megértett valami furcsát: az otthon nem feltétlenül az a hely, ahol bármi áron szeretnek. Néha az otthon egyszerűen az, ahol többé nem kényszerítenek arra, hogy a hallgatásoddal fizess mások pofátlanságáért.
Felemelte a csészét, és halkan kimondta. Nem ünnepélyesen, nem másoknak, csak azért, hogy hallja a saját hangját:
— Élek.
És ebben az egyetlen rövid szóban több melegség volt, mint Erika összes családi prédikációjában az elmúlt négy év alatt.