Hazafelé menet azon kapta magát, hogy akaratlanul is fülel: vajon megcsikordul-e a kulcs a zárban, belép-e Márk bűnbánó arccal, kezében egy szatyorral a sarki diszkontból.
De Márk nem jött.
Erika viszont írt. Hosszú üzeneteket, tele felkiáltójelekkel, olyan fordulatokkal, hogy „majd learatsz mindent, amit vetettél”, meg hogy „egy asszonynak kötelessége”. Eszter eleinte még végigolvasta őket. Aztán már nem. Egy mozdulattal archiválta az egészet, mintha régi közüzemi számlák lennének.
A nyolcadik napon Lilla telefonált.
— Eszter, otthon vagy?
— Miért kérdezed?
— Beszélnem kell veled. Márk nélkül. Anyám nélkül.
— Dolgom van.
— Kérlek. Tényleg fontos.
— Lilla, ha megint arról van szó, hogy nálam laknál…
— Nem arról. Mutatnom kell valamit.
Eszter elhallgatott egy pillanatra.
— Egy óra múlva a ház előtt. Fel ne gyere.
Lilla régi, kopott pufidzsekiben érkezett, smink nélkül. A kabát alatt kisebbnek tűnt a hasa, az arca viszont idősebbnek. Nem sírt, nem kapkodott az oldalához, nem játszotta a szerencsétlen kislányt. Csak állt a pad mellett, és a telefonját gyűrögette a kezében.
— Mondd — szólt Eszter.
Lilla bólintott.
— Tegnap meghallottam, miről beszél anya Márkkal.
— Gratulálok. Nálatok ez családi hagyomány? Nem kérdezni, csak hallgatózni?
— Ne gúnyolódj. Komolyan mondom.
— Én is.
Lilla felé nyújtotta a készüléket.
— Felvettem. Nem az egészet. De eleget.
Eszter nem nyúlt érte.
— És nekem ezzel mit kellene kezdenem?
— Azt, hogy megértsd: nem csak azt akarták, hogy pár napig nálad maradjak. Azt akarták, hogy megvessem ott a lábam. Anya azt mondta Márknak: „Szülje meg ott a gyereket, aztán rajtad keresztül elintézzük a bejelentést, a kicsinek kell egy sarok, Eszter meg úgysem tud majd mit csinálni.” Márk meg azt mondta, hogy a felújítás után lehetne bizonyítani a ráfordításokat, és legalább pénzt kiszedni belőled, ha makacskodsz.
Eszter mellkasában hirtelen üresség támadt, mintha valaki télvíz idején kitárta volna az ablakot.
— Ezt mondta?
— Igen.
— Indítsd el.
Lilla megnyomta a kijelzőt. Először konyhai zörejek hallatszottak, tányércsörgés, tompa neszek, aztán Erika hangja. Fojtott volt, de összetéveszthetetlen.
— Márk, te túl puha vagy. Ez a nő nem néz téged férfinak. Már az elejétől gyűjtened kellett volna a számlákat. Padlót cseréltél nála? Cseréltél. Ajtókat raktál be? Raktál. Aztán majd próbálja meg azt állítani, hogy minden az övé.
Márk hangja következett:
— Anya, tulajdonrész nyilván nem. De kártérítés, kompenzáció lehet. Utánanéztem. Ha válás lesz, akkor én maradjak itt egy szál semmiben?
Erika ismét megszólalt:
— Lillát vissza kell oda vinni. Gyerekkel már biztosan nem fogja kitenni, félni fog. A babát majd ideiglenesen bejelentjük. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.
Lilla hangja nem szerepelt a felvételen. Csak egy szék csikordult valahol, aztán a hang megszakadt.
Eszter sokáig nem mondott semmit.
— Miért hoztad ezt el nekem?
Lilla a kabátujjába csúsztatta a telefont.
— Mert azt hittem, anya értem csinálja. Aztán rájöttem, hogy csak feszítővasnak használ. Velem akarta feltörni az ajtódat.
— És Márk?
— Márk megsértődött, mert nem remegtél meg. Most mindenkinek azt meséli, hogy megaláztad. Anya meg önti alá az olajat. Én is dühös voltam rád, eleinte. Aztán hallgattam őket, és megértettem, hogy ebben a tervben nekem sincs helyem. Csak a hasam számít, a lakásod, meg az ő örök sértettségük az élettel szemben.
Eszter a lány olcsó csizmájára nézett, aztán a hidegtől kipirosodott ujjaira.
— Hova mész most?
— A védőnőnél adtak egy krízisközponti telefonszámot. Felhívtam őket. Várólista van, de azt mondták, menjek be egy beszélgetésre. Meg írt egy barátnőm Szegedről, hogy pár hétre befogad. Anyához nem akarok visszamenni.
— Pénzed van?
Lilla féloldalasan elmosolyodott.
— Tizenkétezer forint, meg egy kártya mínuszban. Nagylábon élek.
— Gergő?
— Azt írta, szülés után hajlandó apasági tesztre. Ha az övé a gyerek, fizet. Ha nem, akkor „nem az ő gondja”. Ő is igazi főnyeremény.
— És a másik?
Lilla elfordította a fejét.
— Nős. Neki még csak nem is szóltam.
— Remek válogatás férfiakból.
— Kérlek, ne kezdd. Tudom én is.
Eszter hirtelen elfáradt a haragban. Nem, megbocsátani nem bocsátott meg. Csak már nem a rózsaszín papucsos betolakodót látta maga előtt, hanem egy ostoba, rémült nőt, akit a saját anyja faltörő kosnak szánt, a bátyja pedig ürügynek, hogy bosszút álljon a feleségén.
— Küldd át a felvételt — mondta végül.
— Minek?
— Megmutatom az ügyvédnek. És Lilla, hozzám továbbra sem költözhetsz be. Ezután sem.
— Értem.
— De hívok neked taxit a barátnődig. A holmijaidat pedig elviheted a lakásból, ha még ott vannak.
Lilla felkapta a tekintetét.
— Nem dobtad ki őket?
— Nem vagyok az anyád.
Lilla először mosolyodott el azóta, hogy megérkezett. Rövid, bűntudatos mosoly volt.
— Eszter, akkor a pulóvereddel tényleg nem gondolkodtam. Csak fáztam.
— Amúgy sem állt jól.
— Tudom. Olyan volt a színe, mint egy halott padlizsánnak.
— Drága padlizsán volt.
Mindketten felhorkantak. A nevetés esetlenül tört fel belőlük, szárazon és furcsán, mint az állott kenyér. De mégis nevetés volt.
Két nappal később Márk megjelent otthon. Nem telefonált előre, nem írt üzenetet, egyszerűen kinyitotta az ajtót a saját kulcsával. Eszter a nappaliban ült, előtte laptop, a képernyőn egy ügyvéd videóhívásban. Az asztalon sorban feküdtek a lakás papírjai, a tulajdoni lap, a felújításról szóló számlák, a vállalkozói szerződések — mind az ő nevére kiállítva.
Márk megtorpant a küszöbnél.
— Értekezleted van?
— Mondhatjuk így is.
A képernyőn látható férfi száraz, hivatalos hangon folytatta:
— Eszter, akkor várom a hiányzó utalási bizonylatok szkennelt másolatát és a házassági anyakönyvi kivonatot. A zárakkal kapcsolatban: ha a házastársa ténylegesen nem lakik ott, technikailag cserélhet, de jobb lenne a kereset beadása után rögzíteni a használat rendjét. Ezt megbeszéltük.
— Köszönöm, Benedek. Ma elküldöm.
Lehajtotta a laptop fedelét.
Márk lassan letette a kulcsait az előszobai szekrényre.
— Ügyvédet fogadtál?
— Igen.
— Gyors voltál.
— Meglepően hamar tanulok, ha valaki megpróbál kifosztani.
A férfi arca megfeszült.
— Ezt ki mondta neked?
— Szerinted sok lehetőség van?
— Lilla — fújta ki Márk. — Hát persze. Áruló.
— Érdekes ezt attól hallani, aki az anyjával azt tárgyalta, hogyan lehetne egy gyereket bejelenteni az én lakásomba.
Márk elsápadt.
— Csak beszélgettünk. Indulatból.
— Nagyon pontosan beszélgettetek. Számlákról, kompenzációról, bejelentésről.
— Fogalmad sincs, nekem milyen ez! Férfi vagyok, Eszter. Négy évig éltem nálad, és végig éreztetted velem, hogy itt senki vagyok.
— Ez nem igaz. A férjem voltál.
— Férj, beleszólási jog nélkül.
— A beleszólási jog nem azt jelenti, hogy beköltözteted a rokonaidat.
— Segíteni akartam a húgomnak.
— Nem. Segíteni az lett volna, ha kiveszel neki egy szobát, beszélsz a gyerek apjával, adsz neki pénzt, orvost keresel. Te viszont ide akartad hozni, mert így volt a legolcsóbb, és anyádnak is ez tetszett.
Márk bement a konyhába, töltött magának vizet, és egy húzásra megitta.
— Neked mindig sikerül úgy kiforgatni mindent, hogy én tűnjek semmirekellőnek.
— Márk, én nem forgatok ki semmit. Te álltál be ilyen szerencsétlenül a képbe.
— Jó, elég. Normálisan beszélni jöttem. Ne legyen ebből pereskedés, ne csináljunk mocskot. Visszajöhetek, ha bocsánatot kérsz Lillától és anyámtól.
Eszter először fel sem fogta, hogy ezt komolyan mondja.
— Ismételd meg.
— Azt mondom, még helyre lehet hozni. Te is kiborultál, ők is. Lilla már elment, anyámat majd lecsillapítom. De el kell ismerned, hogy túl messzire mentél.
— Vagyis azért jöttél, hogy jutalomként felajánld saját magad, ha szépen bocsánatot kérek?
— Ne túlozz.
— Márk, itt állsz az én konyhámban, és úgy alkudozol a visszatéréseddel, mintha akciós porszívó lennél.
— Akkor te mit akarsz? Válást? A húgom miatt?
— Nem a húgod miatt. Miattad.
— Mégis mit követtem el szerinted?
— Kinyitottad az ajtót. Hazudtál. Nyomást gyakoroltál rám. Elmentél. Fenyegetőztél.