jogot formáljon arra, hogy családi kupaktanács döntése alapján, az én megkérdezésem nélkül beköltözzön a lakásomba.
Erika lassan felhúzta a kesztyűjét.
– Márk, készülj. Ne alázkodj itt tovább. Üljön csak egyedül a falaival. Majd ő fog visszakúszni, amikor rájön, hogy elveszítette a férjét.
Eszter Márkra nézett.
– Komolyan elmész most?
– Ha Lillát kidobod, vele megyek.
– Nem az életedből akarom kitenni. Azt kérem, hogy az én lakásomból távozzon.
– Ez ugyanaz.
– Neked ezek szerint igen.
Lilla ekkor bevágta a kanalát a mosogatóba. A fémes csattanás olyan élesen hasított a konyhába, hogy Eszter önkéntelenül összerezzent.
– Gyere, Márk. Hagyjuk. Inkább megszülök a lépcsőházban, mint hogy itt azt hallgassam, hány tányért használok el.
– Ne dramatizáld túl – felelte Eszter kimerülten. – A lépcsőház előtt még ott van az anyátok, egy taxi, egy panzió, a barátnőid, és végső esetben a gyerek apja is.
– Nincs apa!
– Meghalt?
Lilla elhallgatott.
Márkból ekkor kiszakadt:
– Te kegyetlen vagy. Tényleg. Régen azt hittem, csak nehéz természeted van, de nem. Te egyszerűen kegyetlen vagy.
– Én meg régen azt hittem, férjem van, nem pedig családi katasztrófavédelmi központom olyan rokonoknak, akik maguk gyújtották fel a házukat.
Márk szó nélkül elindult a háló felé. Egy perccel később szekrényajtó csapódása hallatszott onnan. Erika közben Lillának segített felráncigálni a kabátját, és olyan hangosan beszélt, hogy Eszter biztosan egyetlen szót se mulasszon el.
– Semmi baj, kislányom. Az ég mindent lát. Ma egy várandós nőt tesz utcára, holnap neki nem lesz, aki egy pohár vizet odanyújtson.
Eszterben elszakadt valami.
– Erika, ezt a pohár vizet már tíz éve emlegeti nekem átokként. Azt hiszem, felszerelek egy vízszűrőt, és valahogy túlélem.
Az anyósa dermedten megállt. Az ajka megremegett.
– Pimasz vagy.
– De legalább a saját otthonomban.
Márk hátizsákkal és sporttáskával jelent meg az ajtóban. Az arca vörös volt, idegen, mintha valaki más viselte volna.
– Anyánál leszek egy ideig.
– Rendben.
– Meg sem próbálsz visszatartani?
– Azt szeretted volna, hogy a lábtörlőre vessem magam, és könyörögjek, hozzátok vissza a terhes Lillát?
– Ezt még meg fogod bánni.
– Lehet. De ma legalább pontosan tudom, mit vállalok vele.
Az ajtó akkorát dörrent mögöttük, hogy az előszobai polcon megremegett a kulcstartó. Eszter még sokáig állt a konyha közepén. Nézte a félig megfőtt hajdinát, az idegen tányért, a csizmák után maradt nedves nyomokat a padlón. Végül lekapcsolta a tűzhelyet, a kását egy zacskóba kaparta, bekötötte, és kivitte a szemétledobóhoz.
A liftben Mária néni, a szomszéd, kíváncsian pillantott rá.
– Eszterkém, vendégek jártak nálad?
– Igen. Mondhatjuk úgy, kisebb invázió.
– Hallottam én. Ez az anyósod igen erős hangú asszony.
– Nem hangos ő – sóhajtott Eszter. – Csak úgy beszél, mintha mikrofon lenne beépítve a személyijébe.
Mária néni együttérzően hümmögött.
– És a terhesség… az valódi?
Eszter fáradtan emelte rá a tekintetét.
– Maga ezt honnan veszi?
– Hát tegnap láttam a kapu előtt cigarettázni. Mondtam is neki, kislányom, neked ezt nem volna szabad. Erre azt felelte: „Az idegeim miatt.” Gondoltam, akkor ideges terhesség lehet.
Eszter nem válaszolt. Visszament a lakásba, ráfordította a felső zárat is, és aznap este először végre rendesen levette a cipőjét.
Másnap reggel Márk nem telefonált. Délben sem jött üzenet. Délután négykor viszont Erika írt: „Te szétverted a családot. Gondolkodj, amíg nem késő.” Nem sokkal utána Lilla jelentkezett: „Azt hittem, számíthatok női szolidaritásra. Tévedtem.” Márk csak késő este küldött pár sort: „Beszélnünk kell, de csak akkor, ha képes vagy nyugodtan viselkedni.”
Eszter elolvasta, majd röviden válaszolt: „Képes vagyok. Holnap este hétkor egy kávézóban. Anyád és a húgod nélkül.”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Most gúnyolódsz?”
Eszter ezt írta vissza: „A legjobbaktól tanulok.”
Másnap Márk Lillával együtt lépett be a kávézóba. Eszter az ablak melletti asztalnál ült; előtte kihűlő kapucsínó, mellette egy jegyzetfüzet. Lilla nagy sóhajjal, látványosan nehézkesen ereszkedett le vele szemben.
– Kifejezetten kértem, hogy nélküle gyere – mondta Eszter.
Márk levette a kabátját.
– Ő is érintett.
– Én a férjemmel szeretnék beszélni.
– A kérdés az én gyerekemet is érinti – szólalt meg Lilla.
Eszter lassan felnézett rá.
– A tiédet.
– Tudod, hogy értem.
– Nem, Lilla. Pontosan ez a gond. Ti folyton úgy beszéltek, mintha mindenkinek kötelessége lenne megérteni azt is, amit ti nem mondtok ki.
Márk előrehajolt.
– Eszter, térjünk a lényegre. El kell döntenünk, hogyan tovább.
– Nagyszerű. Hallgatlak.
– Lilla egyelőre anyánál van, de ott tényleg nincs hely. Anyának nehéz, magas a vérnyomása. Lilla nem alhat összecsukható ágyon, fáj a háta. Én azt javaslom, hogy költözzön hozzánk a szülésig, és utána még úgy két hónapig. Anya majd átjár segíteni. A költségeket én állom. Te pedig nem szólsz bele.
Eszter szinte elmosolyodott.
– Azt ajánlod, hogy ne szóljak bele abba, mi történik a saját lakásomban?
– Már megint ugyanott tartunk.
– Márk, ez nem „ugyanott tartunk”. Ez az egész beszélgetés alapja.
Lilla végigsimított a hasán.
– Figyelj, nem akarok nálad állandóra berendezkedni. Csak szeretném normális körülmények között kihordani a gyereket.
– Tegnap már kiságy, rácsvédő és forgó is volt a csomagban.
– Mégis hol aludjon a baba?
– Az én dolgozószobámban?
– Hol máshol? A folyosón?
– Az anyjánál.
Márk tenyere az asztalra csapódott. Eszter csészéje megremegett.
– Elég! Mindent gúnyolódásba fordítasz.
– Mert ti a betolakodást jótékonyságnak nevezitek.
Lilla Márkra pillantott.
– Mondtam, hogy semmi értelme. Azt akarja, hogy mindannyian előtte csússzunk-másszunk.
– Nem, Lilla. Azt szeretném, ha egy felnőtt nő, aki gyereket hord a szíve alatt, nem tekintené más ember lakását vészhelyzeti tartalékmegoldásnak.
– Miféle ember vagy te?
– Olyan, aki belefáradt a pofátlanságba.
Márk összeszorította az állkapcsát.
– Felfogod, hogy ebből válás is lehet?
– Igen.
Látszott rajta, hogy nem ezt a választ várta.
– És ez neked mindegy?
– Nem. Fáj. De a fájdalom nem ok arra, hogy átadjam a kulcsaimat.
– Te a falakat választod.
– Magamat választom. A falak csak történetesen egyetértenek velem.
Lilla egyszer csak előrehajolt. A hangja halkabb lett, eltűnt belőle a korábbi színpadiasság.
– Azt hiszed, én olyan boldog vagyok? Azt gondolod, direkt rendeztem így? Gergő éjszaka rakott ki. Azt mondta: „Pakolj, amíg még rendes vagyok.” Papucsban jöttem el, Eszter. Tényleg nem tudtam, hová menjek.
Eszter most figyelmesebben nézte.
– És miért gondolja, hogy nem ő a gyerek apja?
Lilla félrefordította a tekintetét.
– Mert kiszámolta az időpontokat.
– És?
– És kijött neki.
– Lilla.
– Mi van, Lilla? Igen, volt valaki más. Egyszer. Egy céges bulin. Szégyellem magam, elégedett vagy?
– Nekem nincs szükségem a szégyenedre.
– Akkor mire van szükséged?
– Arra, hogy kimondjad: a te bajod nem jogosít fel arra, hogy az én életemet szétverd.
Lilla nyelt egyet.
– Nem akartam szétverni.
Márk élesen közbevágott:
– Elég a vájkálásból. Eszter, utoljára kérdezem: beengeded Lillát, vagy nem?
– Nem.
Márk felállt.
– Akkor beadom a válókeresetet.
Eszter bólintott.
– Rendben.
– Rendben? – Márk majdnem felnevetett. – Négy év házasság, és ennyi? „Rendben”?
– Négy év házasság, amelyben ma úgy alkudozol velem, mintha négyzetméter lennék.
Lilla is felkászálódott.
– Menjünk, Márk. Felesleges. Ennek a nőnek olyan a szíve, mint a fürdőszobacsempe.
Eszter betette a jegyzetfüzetet a táskájába.
– A csempének legalább az az előnye, hogy le lehet mosni.
Márk indult el elsőként. Lilla egy pillanatra még megtorpant, és úgy nézett Eszterre, mintha mondani akarna valamit, de végül meggondolta magát.
Az utána következő hét olyan volt, mint az élet egy tűz után: a falak állnak, a bútorok is a helyükön vannak, mégis mindenhol ott marad a füst szaga. Eszter dolgozott, felmérésekre járt, telefonon vitatkozott a kivitelezővel, ügyfeleknek keresett olyan burkolatot, amely „ne legyen szürke, de azért színe se nagyon legyen”. Éjszakánként sem lett könnyebb.