– Miért nyúlkálsz az edényeimhez?
Eszter nem emelte fel a hangját. Sőt, ijesztően egyenletesen beszélt, azon a fojtott tónuson, amely után az ember vagy sírva fakad, vagy valakit arcon csap egy konyharuhával.
A tűzhelynél Lilla állt, Márk húga, előrehaladott terhesen. Eszter egyik otthoni pulóverét viselte, amely a hasán már nevetségesen rövidnek bizonyult, és épp Eszter kedvenc fazekában kavargatta a hajdinát. Mellette, egy széken, Erika asszony ült kigombolt pufikabátban, mintha csak öt percre ugrott volna be. A lábánál azonban már ott terpeszkedett egy kockás utazótáska, olyan, amilyenekkel a kilencvenes évek piacozói jártak.
– Jaj, Eszter, ne kezdd már rögtön az ajtóból – fordult hátra Lilla, és úgy mosolygott, mintha ő lenne a konyha úrnője. – Csak megéheztem. Nekem most nem szabad éhesen maradnom, ezt te is tudod.
– Azt tudom, hogy fél tízkor érek haza – Eszter letette a táskáját a földre –, és olyan embereket találok a konyhámban, akiket senki sem hívott ide.
A szobából előkerült Márk is, a férje. A pólóján szószfolt éktelenkedett, az arckifejezése pedig olyan volt, mintha a döntés már régen megszületett volna, és erről több vitát nem is kellene nyitni.
– Eszter, most miért kell ezt így? Lilla nálunk marad egy-két hétre. Nehéz helyzetbe került.
– Nálunk? – ismételte Eszter lassan. – Márk, beszéltünk mi már arról, hogy az én lakásomba senki nem költözik be a beleegyezésem nélkül?
– Nem költözik be – legyintett ingerülten Márk. – Itt alszik. Aztán majd meglátjuk.
– Itt alszik két táskával, egy doboz babapelenkával meg egy elektromos főzőedénnyel?
Lilla letette a kanalat a fazékba.
– Már meg is számoltad a dobozokat? Milyen gyors vagy. Azt hittem, fáradtan jöttél haza.
– Fáradt vagyok, Lilla. Pont ezért hagyjuk a színjátékot.
Erika asszony rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Én megmondtam Márknak, hogy ettől a nőtől nem lehet emberséget várni. Eszter mindent papírokban mér. Ki van bejelentve, ki nincs, ki mennyit fizetett. A rokonság nála csak valami melléklet a tulajdoni lap mellett.
– Itt nincs hitel, nincs közös tartozás – Eszter levette a cipőjét, és pontosan a lábtörlőre igazította. – Ezt a lakást a házasság előtt vettem. Ezt önök nagyon jól tudják.
– Már megint ez – dörzsölte meg az arcát Márk. – Eszter, muszáj? A húgom gyereket vár. Kidobták otthonról. Hová menjen?
– Oda, ahonnan jött. Vagy az anyjához.
– Az anyjának egyszobás lakása van – húzta ki magát Erika asszony. – Abban én lakom. És, ha nem haragszol, én sem vagyok már tizennyolc éves, hogy sarkokban húzzam meg magam.
– Akkor ezek szerint nekem pont itt az ideje?
– Neked három szobád van.
– Nekem itthoni munkám van, dolgozószobám, hálóm és nappalim. Ez nem menedékszálló bajba jutott rokonoknak.
Lilla hirtelen felszipogott. Túl óvatosan, túl szárazon; úgy, ahogy az a nő teszi, aki pontosan tudja, mikor kell bekapcsolni a sajnáltatást.
– Tudtam, hogy nem kedvelsz, Eszter. De azt nem gondoltam, hogy egy gyereket is az utcára tennél.
– A gyerek egyelőre benned van – felelte Eszter. – Te pedig nem az utcán állsz, hanem az én konyhámban, az én pulóveremben főzöd az én hajdinámat.
Márk hirtelen közelebb lépett hozzá.
– Hallod te magadat egyáltalán? Bajban van!
– Hallom. Te engem hallasz? Beengedted ide a húgodat, az anyádat, a csomagokat és a babaholmikat, amíg dolgoztam. Még csak fel sem hívtál.
– Mert tudtam, hogy ezt a jelenetet fogod rendezni.
– Vagyis előre tisztában voltál vele, hogy ellenzem, mégis megtetted?
Egy pillanatra beállt a csend. Csak a hajdina bugyborékolt a fazékban, mintha egyedül neki volna fontos, hogy rendesen megfőjön.
Erika asszony felállt.
– Márk, én mondtam. Vele szépen nem lehet. Csak saját magát látja. Ül ebben a lakásban, mint valami királynő egy lamináltpadló-raktár közepén. Se gyerek, se lélek, se melegség.
– Erika asszony – fordult felé Eszter –, a gyerekekkel ne kezdje.
– Mi az, fáj az igazság? Harmincnyolc éves vagy. Férjed van, lakásod van, mégis üres a ház. Bezzeg a szekrények feliratozva, a bögrék szín szerint sorba rakva. Ha Lilla megszül, legalább élet költözik ide.
– Ebben a lakásban már van élet. Az enyém.
Lilla felkapott egy tányért, és csattanva az asztalra tette.
– Beszéljünk őszintén. A helyet sajnálod, vagy az dühít, hogy nekem gyerekem lesz?
– Az dühít, hogy úgy beszélsz, mintha már megkaptad volna a kulcsokat.
– Mit kéne tennem? Térden csúszni előtted? Köszönöm, úrnőm, hogy adsz egy sarkot?
– Nem. Elég lett volna megvárni, amíg hazaérek, és megkérdezni: „Eszter, maradhatok nálatok pár napig?” Ezt hívják normális viselkedésnek.
Márk ferdén elmosolyodott.
– Úgyis nemet mondtál volna.
– Lehet. És az az én válaszom lett volna az én lakásomban.
– Na tessék! – csapott Erika asszony a tenyerével az asztalra. – Hallottátok? Neki a tulajdona fontosabb, mint a család.
– A család nem úgy működik, hogy kész tények elé állítják az embert.
– A család ott kezdődik, hogy segítünk egymáson.
– A segítséget nem erővel veszik el, Erika asszony. Erővel másét szokták elvenni.
Márk elsápadt.
– Most az anyámat tolvajnak nevezed?
– Azt mondom, hogy engedély nélkül jöttek be, és elkezdték kipakolni a holmikat. Ha ettől jobban érzik magukat, választhatnak rá finomabb szót.
Lilla ismét a hasához kapott.
– Húz a hasam. Köszönöm, Eszter. Igazán remek időzítés.
Márk azonnal odaugrott hozzá.
– Lilla, ülj le. Anya, adj neki vizet. Eszter, most már elégedett vagy?
– Márk, ne csinálj belőlem ügyeletes ápolót a családi előadásotokban.
– Előadás? – Lilla olyan gyűlölettel nézett rá, hogy a könnyei azon nyomban felszáradtak. – Gergő kidobott, mert kitalálta, hogy nem tőle van a gyerek. Egyedül maradtam. Mit csináljak, menjek a pályaudvarra?
– És tőle van?
Erika asszony felhördült.
– Eszter!
Lilla nyakig elvörösödött.
– Semmi közöd hozzá.
– Amíg az én otthonomba akarsz beköltözni, nagyon is van.
Márk ökölbe szorította a kezét.
– Hagyd abba.
– Nem. Te hagyd abba. Idehoztál egy felnőtt nőt a saját következményeivel együtt, és most azt várod, hogy én mosolyogva hallgassak.
– Következményeivel? – csattant fel Lilla. – Embernek nézel te engem egyáltalán?
– Annak nézlek. Éppen ezért beszélek veled felnőttként, nem pedig törékeny porcelánbabaként.
Eszter kiment az előszobába, és meglátott a fal mellett még egy dobozt. Vastag filccel ez állt rajta: „Kiságy. Rácsvédő. Forgó.” Lassan visszafordult.
– Egy-két hét, Márk?
A férfi félrenézett.
– Hát… talán a szülésig.
– Mostantól a szülésig tartó időszakot hívjuk egy-két hétnek?
– Eszter, miért kell minden szavamba belekötnöd?
– Mert a szavaitok mögött mindig ott lapul az igazság, amelyet véletlenül elfelejtetek közölni velem.
Erika asszony a dobozhoz lépett, és tüntetően rátette a kezét.
– Ez a szoba úgyis üresen áll.
– Az a dolgozószobám.
– A számítógépes képecskéid majd várnak.
– Lakberendező vagyok, nem felnőtteknek való kifestőket gyártok.
– Ó, micsoda nagy hivatás. Kanapékat tologatsz másoknak.
– És ezekből a kanapékból vettem meg azt a lakást, ahová most önök kiságyat cipelnek.
Lilla halkan megszólalt:
– Márk, én ezt nem bírom. Gyűlöl engem.
– Lilla, nyugodj meg – ölelte át Márk a húga vállát. – Eszter csak fáradt.
– Ne fordítsd le a haragomat fáradtságra – mondta Eszter. – Nem fáradt vagyok. Dühös vagyok.
Márk a szemöldöke alól nézett rá.
– Most választás elé állítasz?
– Nem. Te már választottál, amikor a beleegyezésem nélkül ajtót nyitottál nekik.
– Tehát ennyi? A húgom neked senki?
– A húgod számomra olyan ember, akinek lehet segíteni. De nem olyan ember, akinek ehhez magától értetődően joga lenne.