— Két hét múlva lesz a megnyitó.
A vonalban újabb csönd támadt, rövid, mégis súlyos.
— Küldd majd át a címet — mondta végül Erzsébet, aztán letette.
Anna még jó ideig ott állt a folyosón, a telefont nézve. Hat év alatt Erzsébet egyszer sem kérte tőle semminek a címét. Sehová nem akart elmenni, ami Annához tartozott.
Aznap este elmondta Gábornak a körúti lakást. Nem magyarázott hozzá semmit, nem színezte ki, nem tett mögé hangsúlyt. Csak továbbadta, amit tudott. Gábor végighallgatta, bólintott, majd csak ennyit kérdezett:
— Anya találta?
— Igen. Egyedül.
Megint bólintott. Egy darabig hallgatott. Aztán váratlanul, az asztallapot nézve megszólalt:
— Nem tudtam, hogy neked ez ennyire fáj. Az, hogy „Anna majd megérti”.
— Tudom, hogy nem tudtad.
— Ez nem mentség, igaz?
— Nem — felelte Anna halkan. — Nem az. De tény.
Gábor ekkor nézett fel rá először igazán azokban a napokban. Nem futólag, nem félrenézve, hanem úgy, mintha végre látni is akarná.
— Mutasd meg nekem azt a kávézót.
Anna egy pillanatig nem válaszolt.
— Két hét múlva nyitunk — mondta aztán. — Gyere el.
A kávézó pénteken nyílt meg.
Petra a megszokott vászonkötényében szinte repült az asztalok között, a barista sorra készítette az első rendeléseket, az egyik sarokból élő zene szólt: cselló, finoman, nem tolakodva. A falak okkersárga árnyalata, amely a fotón is annyira tetszett Annának, élőben még melegebbnek hatott. Amikor belépett, megállt a küszöbön.
Hát ez az.
Sikerült.
Gábor is megérkezett. Anna nem volt biztos benne, hogy tényleg eljön, de hét körül ott állt az ajtóban, kissé zavartan, egy üveg borral a kezében, „a nyitásra”. Körbenézett, odament Petrához, bemutatkozott neki, aztán hosszasan szemlélte a falakat.
— Jó lett — mondta végül.
Csak ennyit. Nem fűzött hozzá semmit. Anna mégis többet hallott ki ebből a két szóból, mint amennyit Gábor talán bele mert tenni.
Erzsébet fél nyolc tájban jelent meg. Előzetes telefon nélkül, ahogy mindig. Belépett, végigmérte a helyet, a pultnál kért egy cappuccinót, majd leült az ablak melletti kis asztalhoz. Egyedül. Kortyolgatta a kávét, és az utcát figyelte.
Anna odament hozzá, és helyet foglalt vele szemben.
Egy ideig egyikük sem beszélt. Az ablak előtt autók húztak el, emberek siettek el a járdán, a város tette a maga esti, megszokott dolgát.
— Nem rossz — szólalt meg végül Erzsébet, anélkül hogy elfordította volna a fejét az üvegtől.
— Köszönöm.
— Nem dicséretnek szántam. Csak megállapítottam.
— Tudom.
Erzsébet ekkor ránézett. Ugyanazzal a méricskélő tekintettel, amellyel annak idején a konyhában is figyelte. Csakhogy most volt benne valami más is. Anna először nem tudta megnevezni, aztán rájött: kíváncsiság. Nem támadó, nem gyanakvó. Valódi.
— Régóta készültél erre? — kérdezte Erzsébet.
— Nem. Véletlenül keveredtem ide, megláttam a helyet, és döntöttem.
— Csak így?
— Csak így.
Erzsébet elhallgatott. Ivott egy kortyot a kávéjából.
— Gábor nagyon hasonlít az apjára — mondta hirtelen. — Az sem vett észre semmit, amíg az ember egyenesen a szemébe nem mondta. Néha ki kell mondani a dolgokat.
Ez nem tanács volt. Nem is bocsánatkérés. Inkább megfigyelés. Olyasmi, amit odatolt közéjük az asztalra, mint egy pénzérmét: fel lehet venni, de ott is lehet hagyni.
Anna felvette.
— Ki fogom mondani — felelte.
Erzsébet bólintott. Felállt, begombolta a kabátját.
— A körúti lakást megveszem. A saját pénzemből. Egyedül. Mondd meg Gábornak.
— Megmondom.
Erzsébet elindult kifelé. Anna utána nézett: egyenes hát, határozott léptek, sötétkék blézer a kijáratnál hömpölygő tömegben. Nehéz ember volt. Nagyon nehéz. De talán mégsem teljesen megközelíthetetlen, ahogyan addig hitte.
Gábor nem sokkal később odalépett hozzá, és leült az anyja helyére.
— Miről beszéltetek?
— A lakásról. Megveszi a körúton. Egyedül. Nélkülünk.
Gábor hallgatott egy sort.
— Megegyeztél vele?
— Beszéltünk — javította ki Anna.
Gábor bólintott. Aztán kérdés nélkül elvette Anna csészéjét, és belekortyolt a kávéjába. Régen gyakran csinált ilyet, azokban az időkben, amikor még nem állt közöttük ez a lassan felgyűlt, sűrű hallgatás. Anna ránézett, és arra gondolt: talán nincs minden elveszve. Talán ebből még lehet valami. Nem ugyanaz, ami korábban volt, hanem valami más. Hogy jobb lesz-e vagy rosszabb, azt még nem lehetett tudni. De más már biztosan.
Odakint kigyúltak az első lámpák. Petra a pultnál nevetett valamin. A cselló lassú, nyugodt dallamot játszott.
Anna visszavette a csészéjét, és megitta a maradék kávét.
Eltelt egy hónap.
Erzsébet május elején beköltözött a körúti lakásba. Gábor segítsége nélkül — pontosabban a költözésnél ott volt, dobozokat cipelt, bútorokat rakott össze, de a pénz Erzsébeté volt. Csakis az övé. Anna észrevette, hogy az anyósa mintha kicsit másképp tartaná magát. Nem lett kedvesebb, nem, az nem volt az ő természete. Inkább egyenesebb lett. Kevésbé szúrt minden szava széle.
Barátnők nem lettek. Ezt túlzás lett volna állítani.
De egy napon Erzsébet felhívta, és megkérdezte, beugorhat-e szombaton a kávézóba. Csak úgy. Meginni egy kávét. Anna azt mondta, természetesen. Amikor Erzsébet megérkezett, és ugyanahhoz az ablak melletti asztalhoz ült le, Anna kérdezés nélkül cappuccinót vitt neki. Már tudta, mit szokott inni.
Erzsébet átvette a csészét, és biccentett.
Nem mondott semmit.
De biccentett.
Gáborral bonyolultabb volt minden.
Beszélgettek. Igazán, nem úgy, mint régen, amikor a szavaik elcsúsztak egymás mellett. Egy este Gábor megkérdezte, miért hallgatott Anna olyan sokáig. Anna őszintén válaszolt: mert nem volt biztos benne, hogy Gábor meghallaná. A férfi sokáig nem szólt, aztán azt mondta, valószínűleg igaza volt. És hogy ezt rossz felismerni.
Ez többet ért bármilyen bocsánatkérésnél.
Még mindig keresték a határokat. Hol kezdődik az övé, hol az Annáé, és mi az, ami közös. Hosszú beszélgetés volt ez, gyors válaszok nélkül. De már zajlott. Elindult, és akkor ez számított a legtöbbet.
A kávézó működött.
Reggelente Anna néha munka előtt is betért oda. Nem tulajdonosként, nem ellenőrizni, csak úgy. Kért egy eszpresszót, leült az ablak mellé, és figyelte, hogyan ébred az utca. Petra ide-oda sietett, a barista név szerint köszöntötte, a törzsvendégek közül néhányan már elfoglalták a kedvenc helyüket.
Élő hely volt.
Igazi.
Egyik reggel, miközben a kávéja fölött ült, Anna azon kapta magát, hogy nem bán semmit. Egyetlen átutalást sem. Egyetlen beszélgetést sem. Egyetlen nehéz, álmatlan éjszakát sem abból a hónapból. Ami történt, annak így kellett történnie. Nem könnyen. De helyesen.
Az ablakon túl ment tovább a város: zajosan, sietve, közömbösen mások történetei iránt.
Anna kiitta a kávéját, aztán kilépett az utcára.