Erzsébet sokáig nézte őt. Nem kapkodva, nem ellenségesen, hanem úgy, mintha most először mérné fel igazán. A tekintetében nem harag ült, inkább valami hideg, figyelmes újraszámolás. Mintha egy emberről, akit eddig kevesebbre tartott, hirtelen ki kellene alakítania egy másik véleményt.
— Befektetted valahová — mondta végül.
Nem kérdés volt. Megállapítás.
Anna nem felelt.
— Hová? — kérdezte halkan az anyósa.
És Anna ekkor olyasmit tett, amire valószínűleg egyikük sem számított. Nem kezdett magyarázkodni, nem tagadott, nem próbálta elterelni a szót. Felállt, elvette a telefonját, és megnyitotta azt a képet, amelyet Petra küldött neki: a készülő kávézó falait, az okkersárga festéket, a létrán dolgozó mestert.
A mobilt letette Erzsébet elé az asztalra.
Az asszony ránézett a fotóra. Aztán lassan felpillantott Annára.
— Ez micsoda?
— Az enyém — válaszolta Anna egyszerűen. — A saját vállalkozásom. A saját pénzemből.
Néhány másodpercig csak nézték egymást. Talán először ennyi év alatt valóban közvetlenül. Nem volt köztük Gábor, nem voltak köztük sütemények, ingatlanhirdetések, családi udvariasságok és elhallgatások.
Erzsébet levette a kezét az asztalról. Lassan, kimérten. Az arcán valami megmozdult, de Anna nem tudta volna megmondani, mi volt az: bosszúság, meglepetés vagy valami egészen más.
— Gábor erről nem tud — mondta az anyósa megint úgy, mintha nem kérdezne, hanem kijelentene.
— Nem tud.
— Meg fogja tudni.
— Igen.
A vízforraló kattanással jelezte, hogy felforrt a víz. Anna felállt, teát készített, majd az egyik csészét Erzsébet elé tolta. Az asszony nem nyúlt hozzá.
— Felfogod, mi lesz ebből? — szólalt meg végül.
— Igen — Anna visszaült, és két kézzel megfogta a saját csészéjét. — Erzsébet, maga akart Gábor nélkül beszélni. Most beszéltünk.
Az anyósa még pár pillanatig mozdulatlanul figyelte. Aztán hat év alatt először elmosolyodott. Nem kedvesen, de nem is gonoszul. Inkább úgy, mintha akaratlanul is elismerne valamit.
— Szóval így állunk — mondta, és végre a csészéért nyúlt.
Anna nem tudta, pontosan mit jelent ez. Egy dologban azonban egészen biztos volt: ez az este még korántsem ért véget.
Gábor fél kilenc körül érkezett haza.
Erzsébet addigra már elment. Csendben, felesleges magyarázatok nélkül vette fel a kabátját az előszobában, és csak ennyit mondott búcsúzóul:
— Ezt még átgondolom.
Hogy mit, azt nem részletezte. Anna pedig nem kérdezett rá.
Amikor a zár kattanása után Gábor belépett, Anna a fotelben ült egy könyvvel a kezében. Már jó negyven perce egyetlen sort sem olvasott belőle, csak tartotta, mintha a lapok mögé el lehetne bújni.
— Anyám itt járt? — kérdezte Gábor, miután észrevette a két csészét az asztalon.
— Itt.
— Miről beszéltetek?
— Több mindenről.
Gábor levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd bement a konyhába. Anna hallotta, ahogy kinyitja a hűtőt, becsukja, aztán valamit a tűzhelyre tesz. Teljesen hétköznapi zajok voltak. Kívülről olyan estének tűnt ez is, mint bármelyik másik. Belül azonban minden megváltozott.
Tíz perc múlva Gábor tányérral a kezében visszajött, és leült vele szemben.
— Anna — kezdte. — A lakás ügyét el kell döntenünk. Anyám várja a választ.
— Tudom.
— Akkor mondd meg őszintén: megvan a pénz?
Anna becsukta a könyvet, és letette a karfára. Ránézett a férjére: a fáradt arcára, a kezében tartott villára, arra a tekintetre, amelyben egyszerre volt ingerültség és remény. Hat év alatt megtanulta olvasni ezt a keveréket.
— Nincs meg — mondta.
Gábor keze megállt a levegőben, aztán letette a villát.
— Hogy érted, hogy nincs meg?
— Befektettem. Három hete.
Csend lett. Igazi csend. Nem szólt a tévé, nem szűrődött be semmi az utcáról, még a lakás apró neszei is eltűntek.
— Mibe? — kérdezte végül Gábor.
— Egy kávézóba. Beszálltam Petra mellé társnak. Te nem ismered őt. A Bartók Béla út környékén nyitnak egy helyet. Üzlettárs lettem.
Gábor úgy meredt rá, mintha Anna hirtelen egy idegen nyelven kezdett volna beszélni. Látszott rajta, hogy valami egészen másra készült: zavarra, kifogásokra, talán könnyekre. Erre a nyugodt, tárgyilagos hangra azonban nem.
— Te befektetted a mi pénzünket…
— Az én pénzemet — javította ki Anna. — Az örökségemet. Nem közös pénzt.
— Házastársak vagyunk, Anna!
— Nem felejtettem el.
Gábor felállt. Végigsétált a szobán az ablaktól az ajtóig, majd vissza. Anna követte a tekintetével, és arra gondolt: most jön az a mondat, amely után már semmi sem lesz ugyanaz. Vagy éppen nem változik semmi, és az talán még rosszabb lesz.
— Miért nem szóltál nekem? — kérdezte Gábor. A hangja nem volt dühös. Inkább sértett. — Nyolc hónapja tudtad. Nyolc hónapja hallgattál.
— Mert féltem.
Gábor megállt.
— Mitől?
Anna felállt, odament az ablakhoz, és mellé állt. Nem egészen közel; maradt köztük fél lépés távolság.
— Attól, hogy a pénz végül a te édesanyád lakására megy el. Attól, hogy engem senki sem kérdez meg. Hogy megint az lesz: „Anna úgyis megérti”, „Anna biztos nem bánja”, „Anna majd vár még egy kicsit”.
Gábor nem szólt semmit.
— Belefáradtam a várakozásba — mondta Anna halkan. — Egyszer szerettem volna valami olyat csinálni, ami az enyém. Csak az enyém.
Gábor bement a hálószobába. Nem csapta be az ajtót, csak becsukta maga mögött. Valahogy ez majdnem rosszabb volt, mintha bevágta volna.
Anna az ablaknál maradt. Lent égtek az utcai lámpák, emberek haladtak a járdán: két biciklis, egy nő szatyrokkal, egy idős férfi kutyával. Odakint a világ zavartalanul működött tovább.
Anna kézbe vette a telefonját, és írt Petrának:
„Hogy álltok a helyszínen?”
Petra hangüzenetben válaszolt. Vidám, kapkodó, lelkes hangon beszélt, a háttérben építkezési zajokkal: a festő befejezi a falakat, másnap érkeznek a bútorok, két hét múlva nyitás, minden terv szerint halad.
Anna hallgatta, és közben valami meleg, szilárd érzés jelent meg benne. Nem öröm volt, nem egészen. Inkább bizonyosság. Ritka érzés.
A következő három napban Gáborral alig váltottak szót. A férfi korán elment, későn ért haza. Anna nem tudta, valóban a munkája miatt van-e így, vagy szándékosan húzza az időt. Valószínűleg mindkettő igaz volt.
A negyedik napon Erzsébet telefonált.
— Találtam másik lehetőséget — mondta minden bevezetés nélkül. — Egy lakás Józsefvárosban, huszonhatmillióért. Az én pénzem szinte az egészet fedezi. Nem Gábort hívom először, hanem téged.
Anna megtorpant az iroda folyosójának közepén.
— Miért engem?
A vonal túlsó végén rövid, de nagyon is érezhető szünet támadt.
— Mert nem az vagy, akinek hittelek — felelte Erzsébet. A hangjában nem volt melegség, de a korábbi jég sem. Valami köztes. Valami új. — Mondd meg Gábornak. Nézze meg ő maga. Nélküled. A te pénzed nélkül.
— Rendben — mondta Anna.
— És még valami. Ez a kávézó… valódi?