Elkapta a tekintetét.
Ez pedig egyetlen dolgot jelenthetett: valaki már beszélt neki róla.
Anna lassan az anyósa felé fordult.
Erzsébet továbbra is a kinyomtatott papírokat bámulta.
Hát így állunk, gondolta Anna. Szóval így működik ez náluk.
Felállt, összeszedte a csészéket, kimért, nyugodt mozdulatokkal, aztán kivitte őket a konyhába. A háta mögül hallotta, ahogy Gábor halkan mond valamit az anyjának. Azt is hallotta, ahogy Erzsébet válaszol: röviden, határozottan, mintha már rég eldöntötte volna, mi az igazság.
Anna a mosogatóba tette a csészéket, majd elővette a telefonját.
Megnyitotta a Petrával folytatott beszélgetést.
„Hogy állunk?” — írta.
Egy percen belül megérkezett a válasz. Nem szöveg volt, hanem fénykép. A kávézó falai már nem üresen álltak. Valaki éppen festett rajtuk. Egy mester hengerrel a kezében létrán állt, a henger nyomán pedig meleg, okkeres, élő szín terült szét a falon.
Anna sokáig nézte a képet. Erre ment el a pénz, gondolta.
És egyetlen pillanatig sem bánta.
Éjjel Gábor mellette feküdt, és hallgatott. Anna érezte ezt a csendet. Nem olyan volt, mint máskor, amikor az ember egyszerűen kimerült. Ez feszesebb volt, készülődő. Olyan hallgatás, amelyből előbb-utóbb mondat lesz.
Nem tévedett.
— Anna — szólalt meg Gábor a sötétben. — Beszélnünk kell.
— Holnap — felelte Anna.
— Nem. Most.
Anna meg sem mozdult.
— Gábor, fél egy van.
— Nem érdekel. Honnan van nálad a nagynénéd pénze? És miért nem mondtad el nekem?
Hát megérkezett. A kérdés, amelyre számított. Éjszaka jött, sötétben, amikor nem látszik az arc, de elbújni sem lehet. Gábornak kényelmes időpont volt. Neki nem.
— Azért, mert ez az én örökségem — mondta Anna. — Nem a miénk. Az enyém.
Gábor felült az ágyban, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Fakó, sárgás fény ömlött a szobára. Anna önkéntelenül is összeszorította a szemét.
— Hat éve vagyunk házasok. Nálunk nincsenek titkok.
— Rendben — Anna kinyitotta a szemét, és ránézett. — Akkor magyarázd el, az anyád hogyan tudott az örökségről előbb, mint te.
Csend lett.
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán. Anna jól ismerte ezt a mozdulatot. Akkor csinálta, amikor nem volt válasza, de ezt nem akarta bevallani.
— Véletlenül hallotta meg — mondta végül. — A közjegyzővel beszéltem telefonon, ő meg ott volt mellettem.
— Mikor?
— Pár hónapja.
— És te nem szóltál.
— Azt hittem, majd elmondod magadtól.
Anna nézte őt. Ezt a férfit, akit nyolc éve ismert, és akinek hat éve a felesége volt. A zilált haját, a fáradt szemét, a tartását, ahogy kissé görnyedten ült, mintha egyszerre kérne bocsánatot és vádolná őt valamivel.
— Aludj, Gábor — mondta végül.
Reggel korán elment otthonról, még azelőtt, hogy a férje felébredt volna.
Kilépett az utcára, elsétált a legközelebbi kávézóig — nem Petráéhoz, az még nem nyílt meg —, vett egy americanót, és leült az ablak mellé. Odakint ritkán szállingóztak az emberek: valaki kutyát sétáltatott, valaki babakocsit tolt, más telefonálva sietett tovább. Teljesen hétköznapi reggel volt. Idegen életek vonultak el előtte.
Anna megnyitotta a banki alkalmazást.
A számláján valamivel több mint egymillió forint volt. Fizetés, maradékok, apró megtakarítások. Nem tizenhatmillió. Az a pénz már dolgozott. Már okkerszínű falakká, friss festékszaggá és új kezdetekké alakult.
Írt Juditnak: „Találkozhatunk ma ebédidőben?”
„Mi történt?”
„Semmi végzetes. Csak hangosan kellene gondolkodnom.”
Egy kis étteremben találkoztak a Pozsonyi úton. Judit mindig olyan helyet választott, ahol nem kellett suttogva beszélni. Rendeltek egy-egy menüt, és beültek a sarokba.
Judit csendben hallgatta végig, egyetlen egyszer sem vágott közbe. Ez volt a legjobb tulajdonsága. Úgy tudott figyelni, hogy az ember a saját szavaiból lassan maga is eljutott a lényegig.
— Érted, mi a baj? — mondta Anna, miközben az ujjai között forgatta a villát. — Gábor nem rossz ember. Nem gonoszságból csinálja. Csak… hozzászokott, hogy az anyja az első. Hogy az anyja dönt. Hogy az anyjának van igaza. Én meg valahol ott vagyok mellette, kicsit félretolva.
— És te betetted a pénzt a kávézóba — mondta Judit.
— Igen.
— Mert a kávézó a tiéd.
— Igen.
Judit elhallgatott egy pillanatra, aztán megkérdezte:
— Gábor tudja már?
— Nem. Még nem.
— Ha megtudja, abból nagy balhé lesz.
— Tudom.
— És fel vagy rá készülve?
Anna kinézett az ablakon. Az utcán egy nő haladt el hatalmas csokor fehér tulipánnal. A virágok szinte teljesen eltakarták az arcát, csak a cipősarka látszott, ahogy határozottan, pontos ritmusban kopogott az aszfalton.
— Nem tudom — vallotta be Anna. — De amit megtettem, azt már megtettem.
Erzsébet délután háromkor telefonált. Anna éppen dolgozott, hallgatói dolgozatokat javított, amikor rezegni kezdett a mobilja. A kijelzőn ez állt: „Gábor anyja”.
Felvette.
— Annácska — kezdte az anyósa azon a hangon, amelytől Annának mindig összerándult valami a gyomrában. Édeskés volt, szinte gyöngéd; olyan hang, amely mögött rendszerint kérés, elvárás vagy követelés lapult. — Otthon leszel ma este?
— Igen.
— Szeretnék benézni hozzád. Beszélgetni. Gábor nélkül.
Anna egy másodpercig nem válaszolt.
Gábor nélkül.
— Rendben — mondta aztán. — Jöjjön hétre.
Letette a telefont, és mozdulatlanul meredt a monitorra. Gábor nélkül — ez már önmagában különös volt. Erzsébet soha nem akart vele négyszemközt beszélni. Soha nem tartotta szükségesnek.
Valami elmozdult.
Az anyósa sütemény nélkül érkezett. Ez önmagában jel volt. Amikor étellel állított be, az azt jelentette, hogy minden az ő forgatókönyve szerint halad. Ha üres kézzel jött, akkor másfajta beszélgetésre készült.
Leültek a konyhában. Anna feltette a vízforralót, elővette a csészéket. Erzsébet egyenes háttal ült az asztalnál, kezeit szépen egymásra tette maga előtt. Rendezett volt, fegyelmezett, mint mindig, a szokásos sötétkék kosztümkabátjában.
— Maga okos asszony — mondta minden bevezetés nélkül.
Anna felnézett rá.
— Látom, hogy az. Mindig is láttam — folytatta Erzsébet egyenletes, színtelen hangon. — Ezért most egyenesen beszélek. Lakásra szükség van. Én nem bírom tovább ott, ahol élek: a szomszédok, a lift folyton rossz, és különben is. Gábor segíteni akar. Maga pedig ennek a családnak a része.
— Tudom — felelte Anna.
— Akkor miért hallgat a pénzről?
— Nem hallgatok — mondta Anna nyugodtan. — Egyszerűen még nem álltam készen arra, hogy beszéljek róla.