— Anyámnak tetszik a lakás — vetette oda Gábor a feleségének, olyan közönyösen, mintha csak egy papírdarabot dobna a szemetes mellé. — Holnap megnézzük, te pedig állod a felét. Így igazságos.
Anna a tűzhelynél állt, és a kását kavargatta. A kanál egy pillanatra lelassult a kezében, de Gábor ebből semmit sem vett észre: addigra már a telefonját bámulta.
— Mennyibe kerül az a lakás? — kérdezte Anna nyugodt hangon.
— Harminckétmillió forint. Fele-fele. Anyám beleteszi a saját félretett pénzét, mi pedig kipótoljuk a hiányzó részt.
Anna elzárta a főzőlapot. Lassan, nagyon lassan. Ha hirtelen mozdul, a keze elárulja mindazt, ami odabent végigszaladt rajta.
Tizenhatmillió.
Pontosan ennyit utalt át három héttel korábban. Csakhogy nem az anyósa lakására. Egyáltalán nem arra.
Erzsébet, Gábor anyja, azon a vasárnapon telefonált, amikor Anna épp zuhanyozott. Mindig a legalkalmatlanabb pillanatban hívta őket, mintha külön érzéke lett volna hozzá. Gábor majdnem háromnegyed órán át beszélt vele, Anna pedig a fürdőszobaajtón keresztül csak mondatfoszlányokat kapott el: „persze, anya”, „megoldjuk, anya”, „Anna majd megérti”.
Anna majd megérti.
Ez a mondat hat éve lakott velük együtt a házasságukban, mint egy régi, rozsdás szög a falban: senki sem húzta ki, de mindenki tudta, hogy ott van.
Erzsébet soha nem kedvelte a menyét. Nem is nagyon titkolta, bár nyílt támadásokba ritkán kezdett; egyszerűen úgy tett, mintha Anna nem létezne. A családi vacsorákon mindig a fiához beszélt, rajta keresztül kérte a sót, rajta keresztül érdeklődött, mi újság. Anna ott ült mellettük, és úgy érezte magát, mint egy bútordarab: mutatós, drága, de teljesen fölösleges.
Gábor ezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. Anna már rég nem tudta eldönteni, hol ér véget a férje vaksága, és hol kezdődik a kényelmes önámítás.
Másnap reggel a szokásosnál korábban indult munkába. A Deák Ferenc térnél szállt ki a metróból, onnan gyalog ment tovább az irodáig, egy kisebb céghez, amely online oktatással foglalkozott. Anna pénzügyi tudatosságról tartott kurzusokat. Néha keserűen mulatságosnak találta: másokat tanított arra, hogyan bánjanak a pénzükkel, miközben a saját házasságában egyetlen fillérről sem rendelkezhetett magyarázkodás nélkül.
Kávé mellett megnyitotta a beszélgetést Judittal, a kolléganőjével, és egyben az egyetlen emberrel, akiben igazán megbízott.
„Előhozta a lakásügyet” — írta Anna.
„És?”
„Tizenhatmillió. Ennyi lenne az én részem.”
Rövid csend következett. Aztán megjelent a három pont: Judit gépelt.
„Anna. Hiszen te azt a pénzt már elküldted.”
„Igen.”
„Akkor most mi lesz?”
Anna visszacsúsztatta a telefont a táskájába. Hogy most mi lesz, azt maga sem tudta pontosan. Vagy inkább tudta, csak még nem állt készen arra, hogy kimondja.
Az egész pénzügy nyolc hónappal korábban kezdődött, amikor meghalt Anna nagynénje: egy magányos asszony Pécsről, aki egész életében gyógyszerészként dolgozott, és soha nem szórta a pénzt. Nem hagyott maga után mesés vagyont, de aprópénzről sem volt szó. Tizennyolcmillió forint került Annához végrendelet útján.
Gábornak nem mondta el. Legalábbis nem rögtön. Úgy gondolta, majd beszél róla, csak megvárja a megfelelő pillanatot. Csakhogy az a pillanat nem érkezett meg, helyette viszont újra és újra előkerült Gábor anyja: hogy milyen nehéz neki egyedül, hogy jó volna közelebb laknia hozzájuk, hogy megérdemelne egy kényelmesebb otthont.
Anna pedig döntött.
Három hete elutalta a pénzt. Nem az anyósának, és nem is a közös számlára. Egy apró vállalkozásba fektette be: egy kávézóba, amelyet régi ismerőse, Petra készült megnyitni. Petrának megvolt a bérelt helyisége a belvárosban, volt elképzelése, beszállítói, tervei — csak az induláshoz szükséges tőke hiányzott. Anna egy hónappal korábban véletlenül tért be oda, megivott egy kávét, végignézett az üres falakon, aztán maga sem tudta, honnan jött a mondat:
— Beszállok társnak.
Petra majdnem elsírta magát.
Anna nem sírt. Csak átutalta az összeget, és hosszú idő óta először érezte azt, hogy valamit végre a saját akaratából tett.
Délután háromkor üzenet érkezett Gábortól.
„Este ráérsz? Anya beugrana, át akarja beszélni a részleteket.”
Anna sokáig nézte a képernyőt. Hát eljött. Pont az a perc, amelyet napok óta tologatott maga előtt.
Erzsébet hétkor érkezett. Nem csengetett, egyszerűen kulccsal nyitott be. Gábor három évvel korábban adta neki, „vészhelyzet esetére”. A vészhelyzet azóta meglehetősen gyakran bekövetkezett, nagyjából hetente háromszor.
— Gáborkám, hoztam süteményt — jelentette be már az előszobából, miközben Annáról, aki ott állt a folyosón, tudomást sem vett. — Van káposztás is, meg húsos is. Tudom, te a húsosat szereted.
— Szeretem — lépett elé Gábor, és megölelte az anyját.
Anna félreállt, hogy Erzsébet be tudjon menni. Az asszony elhaladt mellette, alig húsz centire tőle, majdnem hozzáért a könyökével, de még csak a fejét sem fordította felé.
Tea mellett Erzsébet kinyomtatott ingatlanhirdetéseket terített szét az asztalon. A lakás a Bartók Béla úton volt: kétszobás új építésű, második emeleti, kulcsrakész állapotban.
— Harminckétmillió-nyolcszázezer — mondta az anyósa, miközben megigazította a szemüvegét. — Az én megtakarításom tizenhatmillió. A többit ti adjátok hozzá.
Ti.
Anna gondolatban külön megjelölte ezt a szót. Nem azt mondta, hogy Gábor adja. Nem azt, hogy a fiam. Hanem azt: ti. Mintha Anna is természetes szereplője lenne ennek az ügyletnek. Holott máskor rendszerint nem számított bele semmibe.
— Anna, neked nincs kifogásod, ugye? — fordult felé Gábor.
Úgy kérdezte, ahogy az ember azt kérdezi: „vegyek kenyeret?” Hangszín nélkül, már előre biztosra véve a választ.
Anna ráemelte a tekintetét.
— Pontosan mi ellen kellene nem tiltakoznom?
Gábor vállában alig észrevehető feszültség jelent meg. Erre a kérdésre nem számított.
— Hát… arra, hogy beletegyünk tizenhatmilliót.
— Van nekünk tizenhatmillió forintunk? — kérdezte Anna csendesen.
Erzsébet felnézett a papírok közül. Aznap este először nézett igazán a menyére, olyan figyelmesen, ahogyan az ember valami hirtelen életre kelt tárgyat figyel.
Gábor kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd újra megszólalni készült.
— Hogyhogy van-e? Hiszen örököltél.
— Ezt honnan tudod? — kérdezte Anna halkan.
És ebben a pillanatban a helyzet egyszerre nagyon is beszédessé vált. Gábor arca elszíneződött, alig észrevehetően, a halántékánál, ott, ahol egy vékony ér futott a bőre alatt.