Erzsébet dermedten bámulta a fiát. Abban reménykedett, hogy Gábor végre rendre utasítja ezt a szemtelen nőt, és visszaállítja a régi rendet. Csakhogy Gábor előtt hirtelen felvillant az első házassága vége: Anna távozása, a kiüresedett ház, a későn jött felismerés. Tudta, hogy Viktória nem fenyegetőzik üresen. Lesütötte a szemét.
– Anya… hagyd abba Viktória piszkálását. Ebben a családban ő a ház asszonya.
Erzsébet már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Aztán belenézett a második menye nyugodt, kissé gúnyos tekintetébe, és egyszerre mindent megértett. A játszmának vége volt.
Két év telt el.
A magas kerítés mögött továbbra is ott magasodott a hatalmas, háromszintes villa, ám odabent már semmi sem emlékeztetett a régi légkörre.
Viktória teljes joggal vette át az irányítást. Átrendezte a szobákat, kicseréltette a bútorok egy részét, megvált az idős kertésztől, és takarítócsapatot fogadott, akik hetente egyszer jelentek meg. A konyhában csak ritkán fordult meg; sokkal szívesebben vacsorázott Gáborral éttermekben, vagy rendelt valami kész ételt haza.
Erzsébet pedig… úgy élt, mintha árnyékká vált volna a saját otthonában.
Már a hatvanas éveit taposta. Egyre gyakrabban fájtak az ízületei, a vérnyomása hol felszökött, hol hirtelen leesett. A ház, amely valaha az ő hatalmának jelképe volt, most ijesztően nagynak és üresnek tűnt. Attól rettegett a legjobban, hogy egyszer teljesen magára marad benne. Ki adná oda neki a gyógyszert, ha éjszaka rosszul lenne? Ki hívna mentőt, ha baj történne?
Többé nem tett megjegyzéseket. Nem kérte számon, hogy a szegélyléceken maradt-e por. Ha szóltak neki, hogy kész az étel, csendben leült az asztalhoz, és szó nélkül megette, amit elé tettek.
Minden reggel óvatosan bekopogott a gyerekszoba ajtaján.
– Viktóriácska, jó reggelt… Kimehetnék Márkkal egy kicsit a kertbe? – kérdezte alázatos hangon, és még a szemét sem merte felemelni.
– Kimehetnek, Erzsébet – felelte Viktória szárazon, fel sem pillantva a laptopjából. – De a kék kabátot adja rá, ne azt a zöldet, amit tegnap elővett. És legfeljebb egy órára. Nem sokára foglalkozásunk lesz.
– Persze, persze, Viktóriácska. Ahogy mondod.
Néha, amikor a kerti padon ült, és figyelte, ahogy az unokája a homokozóban matat, Erzsébetnek eszébe jutott Anna. Az a halk szavú, mindent tűrő fiatal nő, aki túrós lepényt sütött, és őszintén próbált melegséget vinni ebbe a rideg házba.
Anna nemrég újra férjhez ment, méghozzá egy rendes orvoshoz. Erzsébet látta a fényképeit a közösségi oldalakon. A volt menye azokon a képeken tisztán, felszabadultan mosolygott – úgy, ahogyan ezek között a falak között soha.
Erzsébet ilyenkor sírt. Hang nélkül, drága selyemkendője csücskével törölgetve a könnyeit.
Arra gondolt, mennyire másként alakulhatott volna minden, ha legalább egyszer a parancsolgatás helyett a jóságot választja. Ha Annában nem vetélytársat lát, hanem egy lányt, akit akár a sajátjaként is szerethetett volna.
Most Viktória volt mellette: egy nő, akit nem lehetett megfélemlíteni, megtörni vagy sarokba szorítani. Méltó válasz mindarra a keménységre, amit Erzsébet éveken át másokra mért.
Azt mondják, az élet előbb-utóbb visszaadja mindenkinek, amit elvetett. Néha késve érkezik a számla. De mindig pontos címre.