…különös humorral tud felelni.
Gábor valóban nem maradt sokáig egyedül. Hamarosan feltűnt mellette egy új nő: Viktória.
Viktória huszonöt éves volt, feltűnő jelenség, sötét hajú, éles eszű és kemény természetű. Nem finom úrilányként nőtt fel, hanem egy külvárosi lakótelep rideg mindennapjai között, ahol korán megtanulta, hogy aki nem áll ki magáért, azt egyszerűen félretolják. Saját erejéből kapaszkodott fel: előbb egyetlen szépségszalont nyitott, aztán abból lassan kisebb hálózatot épített. Nem tartozott azok közé, akik könyörögnek, és ahhoz sem szokott hozzá, hogy bárki parancsolgasson neki.
A kapcsolatuk szinte egyik napról a másikra vált komollyá. Fél év sem telt bele, már össze is házasodtak, majd kiköltöztek a családi házba. Erzsébet asszonynak, ha tetszett, ha nem, el kellett fogadnia az új helyzetet. Egy hónappal később pedig Viktória azzal a hírrel állt Gábor elé, hogy gyermeket vár. Kilenc hónap múltán megszületett a régóta áhított unoka, Márk.
Ekkor Erzsébet asszony úgy érezte, elérkezett az idő, hogy az új menyét is ugyanazzal a módszerrel törje be, amelyet Annánál olyan magabiztosan alkalmazott.
Az első támadás egy reggelen érkezett, egészen klasszikus formában.
Viktória álmosan lesétált a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét. Az asztal mellett már ott állt az anyósa, szorosan összezárt szájjal, mintha egész éjjel a megfelelő szemrehányást gyakorolta volna.
– Viktória, áruld már el, miért nincs még mindig kiszellőztetve a gyerekszoba? Egy csecsemőnek friss levegő kell. És a reggeli miért nincs kész nyolcra? Ebben a házban rend van, és vannak szabályok.
Viktória nem kapta fel a vizet. Odalépett a kávégéphez, megnyomta a gombot, majd türelmesen kivárta, amíg a csészébe lecsorog az illatos ital. Csak ezután kortyolt bele.
– Erzsébet asszony – szólalt meg kedvesen, de a hangjában acélos határozottság csendült –, jobb, ha rögtön az elején tisztázzuk a dolgokat. Én nem Anna vagyok.
Az anyósa levegő után kapott a felháborodástól.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? Az én házamban laksz!
Viktória lassan letette a csészét az asztalra.
– Nem egészen. Inkább ön lakik abban a házban, amelynek a fele jog szerint Gáboré. Az övé, nem az öné. Amíg mi egy család vagyunk, itt ugyanúgy gazdák vagyunk, mint bárki más. Én nem vagyok az ön cselédje, hanem a fia felesége. Innentől kezdve magának főz, vagy rendel magának ételt, ahogy tetszik. Ha segítségre lesz szükségem Márk körül, majd szólok.
– Gábor! – visította Erzsébet asszony, miközben az arca haragtól vörösre váltott. – Gábor, azonnal gyere ide!
Gábor félálomban jelent meg a konyha ajtajában. Zavartan nézett hol az anyjára, hol a feleségére.
– Mi történt már megint?
Erzsébet asszony látványosan a mellkasához kapott.
– A feleséged pimaszkodik velem! A saját otthonomban! Mondd meg neki, hogy…
– Gábor – lépett előrébb Viktória, és a hangja egyszerre lett halkabb és keményebb –, most nagyon figyelj rám. Ha az édesanyád még egyszer felemeli rám a hangját, vagy megpróbálja megszabni, hogyan éljek és miként neveljem a fiamat, még aznap összepakolunk.
– Viktória, ugyan már, miért kell ezt így… anya csak… – kezdte Gábor a régi, jól ismert mentegetőzést.
– Elmegyünk, és kiveszünk egy lakást – folytatta Viktória változatlan nyugalommal. – Akkor pedig az édesanyád csak akkor láthatja az unokáját, amikor én megengedem. Döntsd el, Gábor: férj és apa vagy, vagy továbbra is anyád kisfia maradsz. Harmadik lehetőség nincs.
A konyhára súlyos, fojtogató csend telepedett.