Mindezt azért tette, mert abban reménykedett, egyszer talán kicsikarhat belőle legalább valami halvány, udvariasságból odavetett mosolyfélét.
Hiába.
– Ugye felfogod, hogy ebben a házban nem te vagy az úrnő? – ismételgette Erzsébet asszony különös élvezettel, valahányszor kettesben maradtak. – Az én fiam ennél sokkal többet érdemel. Te csak egy átmeneti tévedés vagy az életében.
Gábor ilyenkor következetesen félrenézett. Nem akart beleállni semmibe. A szokásos magyarázata mindig ugyanaz volt: „Anya még mindig nem dolgozta fel apa halálát. Légy okosabb, inkább hallgass.” Anna számára ez a gyáva kibúvó fájdalmasabb volt, mint bármelyik nyílt veszekedés.
A férje a kényelmet választotta. Ha kiállt volna a felesége mellett, elveszíthette volna az anyja jóindulatát, vele együtt pedig azokat a tekintélyes pénzösszegeket is, amelyek az apja cégének számláiról érkeztek. A vállalatot ugyanis immár Erzsébet asszony irányította.
A vég egy esős novemberi estén érkezett el.
Anna édesanyjának születésnapja volt, az ötvenedik. Anna egy teljes hónapon át készült erre a napra. Gondosan kiválasztott egy szép ajándékot, és a munkahelyén is előre elintézte, hogy korábban elmehessen.
Már a folyosón állt, vállára kapott kabátban, amikor a második emeletről lecsapott rá Erzsébet asszony parancsoló hangja:
– Anna! Mégis hová indulsz?
Az asszony méltóságteljes lassúsággal ereszkedett lefelé a lépcsőn.
– Anyának ünnepe van, mondtam már – felelte Anna, igyekezve nyugodt maradni. – Gáborral most indulunk hozzájuk.
– Gábor nem megy sehová. Fáj a feje. Te pedig itthon maradsz. Egy óra múlva érkezik hozzám a közjegyző a telkek papírjaival. Teát kell készíteni, és meg kell teríteni a kis szalonban.
Anna egy pillanatra megdermedt.
– Erzsébet asszony, egy hónapja szóltam erről. A szüleimhez megyek. A teát pedig, azt hiszem, ön is ki tudja tölteni magának.
Az anyósa szeme résnyire szűkült.
– Mit merészeltél mondani? Ebben a házban azt fogod tenni, amire a mi családunknak szüksége van. Ha ez nem tetszik, akkor szedd a holmidat, és mehetsz, amerre látsz!
Anna a férjére nézett, aki éppen akkor lépett ki a dolgozószobából. Gábor azonban lesütötte a szemét.
– Anna, tényleg… menj át hozzájuk holnap – motyogta. – Anyának most szüksége van a segítségedre.
Abban a másodpercben valami végleg eltört a fiatal nőben. A három év alatt felgyűlt kimerültség, a sérelmek, a megaláztatások egyszerre súlytalanná váltak. Nem maradt benne sem félelem, sem bűntudat. Csak egy tiszta, különös nyugalommal teli üresség, amilyen a visszafordíthatatlan döntések előtt szokott leszállni az emberre.
Lassan lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt. A kis aranykarika csengve koppant az előszoba márványlapján.
– Tudja, Erzsébet asszony – szólalt meg Anna meglepően egyenletes hangon –, valamiben igaza van. Én valóban nem vagyok ennek a háznak az asszonya. És többé nem is akarom látni magát. Te pedig, Gábor… maradj csak anyucival. Tökéletesen összeilletek.
Azzal kilépett a zuhogó esőbe, még esernyőt sem vitt magával. Azon az estén örökre maga mögött hagyta azt az óriási, rideg házat.
Erzsébet asszony diadalittasan ünnepelte a győzelmét.
A válást gyorsan kimondták. Gyerekük nem született, Anna pedig nem akart vagyonon vitatkozni. Egyszerűen kihúzta ezeket az embereket az életéből, mintha soha nem is tartoztak volna hozzá.
– Végre eltakarodott ez a hozomány nélküli senki! – újságolta Erzsébet asszony a barátnőinek telefonon. – Majd találunk az én Gáboromnak rendes partit. Művelt lányt, erős jellemmel, jó családból.
A sors azonban ritkán hagyja szó nélkül az ilyen önelégült kijelentéseket.