– Por ül a nappali szegélylécein. Már megint sima vízzel mostad fel, nem az erre való tisztítószerrel?
Erzsébet Pavlovna hangja élesen hasított bele az ebédlő puha, meghitt csendjébe. Anna az ajtóban dermedten megállt, két kezében a súlyos porcelán levesestállal. A forró gőz szinte égette az ujjait, mégsem mert mozdulni.
– Tettem bele szert, Erzsébet Pavlovna. Pont úgy, ahogy mutatta – felelte halkan, lesütött szemmel.
– Akkor keveset tettél! Vagy megint hanyagul dolgoztál. Tedd le azt a tálat. És eszedbe ne jusson rácseppenteni az abroszra.
Anna óvatos léptekkel indult az óriási tölgyfaasztal felé. A vakítóan fehér, keményre keményített terítő úgy feszült előtte, mintha aknamező volna.
A mélytányérok aranyszegélye visszaverte a kristálycsillár hideg fényét. Mindegyik mellett katonás rendben sorakoztak a fényesre dörzsölt evőkanalak és a nehéz kések. Anna nagy gonddal helyezte a levesestálat az asztal közepére, minden erejével azon igyekezve, hogy ne látszódjon, mennyire remeg a keze.
A férje, Gábor, az asztalfőn ült, és elmélyülten pörgette a híreket a telefonján. Még csak fel sem nézett, hogy akár egyetlen szóval kiálljon a felesége mellett.
– Gábor, mondd már meg a nejednek, hogy egy rendes házban a vacsora pontosan hétkor kerül az asztalra, nem negyed nyolckor – sziszegte hűvösen az anyósa, miközben gondosan eligazította az ölében a vászonszalvétát.
– Anna, tényleg… próbálj meg időben elkészülni – morogta a férje, anélkül hogy elszakította volna tekintetét a képernyőtől.
Anna némán lenyelte a sértést.
A világ egy pillanatra megbillent körülötte. Ő volt az. Már megint. A hibás.
A háromszintes, hatalmas villa az előkelő lakóparkban a család büszkeségének számított. Még Anna néhai apósa, István Iljics építtette. Szigorú ember volt, de igazságos; a ház népét kemény kézzel tartotta, ugyanakkor nála mindennek megvolt a maga rendje.
Amíg István Iljics élt, Erzsébet Pavlovna viselkedése legalább elviselhető maradt. Jámbor, tekintélyes háziasszony szerepében tetszelgett, lekvárt főzött, és csak időnként szúrt oda menyének egy-egy mérgezett megjegyzést.
Ám Anna és Gábor esküvője után egy évvel az apósát súlyos szívroham vitte el. István Iljics meghalt. A törvény szerint a ház Erzsébet Pavlovna és a fia, Gábor között oszlott meg: mindketten pontosan a fele tulajdonrészt kapták.
Csakhogy ez a jogi tény senkit sem érdekelt különösebben. Erzsébet Pavlovna úgy viselkedett, mintha az egész épület, az utolsó kilincsig, kizárólag az övé volna. A hatalom mindenestül az ő kezébe csúszott át.
És ettől kezdve módszeresen nekilátott, hogy kiszorítsa Annát a házból.
Erzsébet Pavlovnának semmi sem felelt meg. Anna rosszul járt, rosszul lélegzett, rosszul főzött. A tanárcsaládból származó fiatal nő az anyósa szemében soha nem lehetett elég jó; lenézte, és magában méltatlan párnak tartotta a fiához.
Anna eleinte őszintén próbálta rendezni a kapcsolatukat. Három hosszú éven át szinte cselédként élt ebben a házban. Hajnal hatkor kelt, hogy friss túrós lepényt süssön reggelire. Egyedül mosta a hatalmas panorámaablakokat, mert az anyósa takarékosságra hivatkozva elküldte a bejárónőt. Rózsákat ültetett a kertbe, és addig dolgozott, míg a tenyere véresre nem dörzsölődött, csak hogy megfeleljen.