Megírta Lillának: „Voltam az uszodában. Jó volt. Jövő vasárnap megint megyek.”
A válasz szinte azonnal megérkezett. Három szívecske, aztán egy rövid üzenet: „Anya, büszke vagyok rád!”
Anna visszacsúsztatta a telefont a kabátzsebébe, és elindult a megálló felé.
Péter Andrásnál húzta meg magát. A férfi egy egyszobás lakásban élt, egy külvárosi panelházban, ahol Péter számára minden idegennek és átmenetinek tűnt. A sarokban felállított vendégágy, a polcon sorakozó könyvek, amelyekhez semmi köze nem volt, a hűtő, benne más ember ételeivel — mintha minden tárgy azt jelezte volna, hogy ő itt csak ideiglenesen van jelen.
András szerencsére nem faggatta. Ez megkönnyítette a helyzetet. Este hazajött, evett valamit, bekapcsolta a meccset, aztán lefeküdt. Ott volt a lakásban, de nem kért magyarázatot, nem próbált beszélgetést erőltetni, egyszerűen csak élt mellette.
Péter dolgozni járt. Hazament. Lefeküdt a vendégágyra, és hosszasan bámulta a mennyezetet.
A harmadik napon felhívta Lillát.
— Apa — szólt bele a lánya. Nem volt rideg a hangja, de hiányzott belőle az a régi melegség, amelyhez Péter annyira hozzászokott.
— Lilla. Hogy vagy?
— Megvagyok. Dolgozom.
— Szerettem volna… elmondani neked.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Apa, nekem nincs szükségem magyarázkodásra. Felnőtt vagyok, értem, hogy történnek dolgok. Csak… — elakadt, majd halkabban folytatta: — Anyát sajnálom. Ennyi év után.
— Tudom.
— Megmondhattad volna neki hamarabb. Normálisan.
— Tudom — ismételte Péter.
Lilla egy ideig nem szólt, aztán megkérdezte:
— És te? Te hogy bírod?
— Valahogy.
— Ha kell segítség, szólj. Ezt tudod.
— Tudom. Lilla… sajnálom.
— Apa. — A lány sóhajtott. — Te akkor is az apám vagy. Ez nem változik. De anyát sem fogom magára hagyni.
— Nem is kérem.
— Jó. Akkor hívj, ha bármi van.
— Hívni foglak.
Péter letette a telefont.
Visszafeküdt a keskeny ágyra.
Odakint havazott. Már nem az a lucskos, bizonytalan márciusi hó esett, hanem igazi, téli pelyhek kavarogtak az ablak előtt.
A lakásukra gondolt. Vagyis már Anna lakására — hivatalosan is, papírok szerint is. Eszébe jutott a konyha, a csillár, amelyben az öt égőből csak három működött. Rég ki kellett volna cserélni. Mindig tervezte, aztán elhalasztotta. Most már nem az ő dolga volt.
Eszterre is gondolt. A nő a következő héten írt neki egy rövid üzenetet: „Sajnálom, hogy így alakult. Remélem, idővel minden rendeződik.” Péter csak ennyit válaszolt: „Köszönöm.” Több szó nem esett köztük.
És Annára gondolt. Arra a délutánra a konyhában. Az ügyvédre. A kék, megkötős mappára. Anna kezeire, amelyek nyugodtan feküdtek az asztalon, nem gyűrögettek zsebkendőt, nem remegtek, nem kerestek kapaszkodót.
Anna készült erre.
Most már értette, hogy nem gyűlöletből tette. Nem csapda volt, nem bosszú. Egyszerűen olyan emberként viselkedett, aki a nehéz dolgokhoz lassan, a maga módján alkalmazkodik. Zaj nélkül. Fölösleges jelenetek nélkül. Meghozta a döntést, és rendbe rakta, amit kellett. Pontosan, tisztán, minden iratot a helyére téve.
Huszonkét év a könyvelésen nem múlt el nyomtalanul.
Péter is elkezdett készülni, csak ő jóval később. Esténként albérleteket nézett az interneten. Egyik sem tetszett. Mind idegen volt, mind túl drágának tűnt, mind olyan, mintha valaki más életébe kellene beköltöznie. De ez talán így volt rendjén. Saját helyet találni nem megy egyik napról a másikra.
A március éppen csak elkezdődött.
Szombaton Lilla bevásárlószatyrokkal érkezett Annához.
— Anya, mondd meg őszintén, mit ettél egész héten?
— Főztem levest. Ne találj ki semmit.
— Milyen levest? Te nem tudsz levest főzni.
— Dehogynem tudok!
— Anya, te alaplevet tudsz főzni. Az nem leves.
Anna elnevette magát. Aztán Lilla is nevetni kezdett, és ott álltak ketten a konyhában, a szatyrok, a fazekak és a félig kipakolt zöldségek között, és a levesen nevettek. Jó volt. Élő volt. Valódi.
Lilla borscsot főzött. Sokáig tartott, az egész konyhát elfoglalta, csörömpölt, keresgélte a fűszereket, kétszer is megkérdezte, hol az ecet. Anna mellette ült egy csésze kávéval, és figyelte.
— Anya — szólalt meg Lilla, miközben megkeverte a fazék tartalmát. — Gondolkodtál már azon, mi lesz ezután?
— Mire gondolsz?
— Hát… munka, élet, ilyesmi. Mióta vagy ugyanott a könyvelésen? Húsz éve?
— Huszonkettő.
— Nem lehet, hogy változtatnod kellene valamin? Nem azt mondom, hogy hagyd ott, csak… nem tudom. Valami új.
Anna néhány másodpercig hallgatott.
— Beiratkoztam az uszodába.
Lilla úgy fordult meg, mintha nem hallotta volna jól. Az arcán egyszerre látszott meglepetés és öröm.
— Komolyan?
— Komolyan. Vasárnaponként járok. Van ott egy kis társaság is, nők. Úszás után kávéznak a büfében.
— Anya! — Lilla letette a fakanalat, odalépett hozzá, és hirtelen átölelte. Erősen, melegen, úgy, ahogyan inkább a gyerekeket szokták ölelni, nem az anyákat. — Ez nagyon jó!
— Jó, jó — mondta Anna, és megpaskolta a lánya hátát. — Csak ki ne fusson a borscs.
— Nem fog kifutni. — Lilla elengedte, visszament a tűzhelyhez, de az arca kipirult. — Anya, én ennek tényleg örülök.
— Én is — felelte Anna halkan. — Én is örülök.
Ketten vacsoráztak. Lassan, ráérősen, repetázva, kenyérrel, olyan beszélgetéssel, amely csak anya és felnőtt lánya között lehetséges, amikor végre egyikük sem próbálja eljátszani, hogy minden egyszerű.
Lilla mesélt a munkájáról, Szegedről, egy kollégájáról, aki folyton megnevettette. Anna hallgatta, kérdezett, és akkor nevetett, amikor kellett.
Közben besötétedett.
Lilla ott aludt nála. A nappali kanapéján, azzal a régi pléddel takarózva, amely mindig is ott hevert a fotel karfáján. Amikor már lefeküdt, még kiszólt:
— Anya, ne kapcsold le rögtön a villanyt, olvasok egy kicsit.
— Olvass csak.
Anna bement a hálószobába, lefeküdt, és lehunyta a szemét.
A lakásban égett a lámpa. A nappaliban Lilla a telefonján olvasott valamit, és időnként halkan felnevetett.
Csend volt.
Otthonos csend.
A polcon ott állt a csésze, amelynek a fülét egyszer régen visszaragasztották.
Anna lassan elaludt.
Eltelt fél év.
A válást áprilisban mondták ki. Nem kellett bíróságra menniük: közös megegyezéssel intézték, kiskorú gyermekük nem volt, a vagyont pedig addigra már elosztották. Péter megjelent, aláírta, amit kellett, aztán távozott. Aznap nem beszélgettek. Csak biccentettek egymásnak az anyakönyvi hivatal folyosóján, úgy, mint két ember, akik valaha régen nagyon jól ismerték egymást.
Májusban Anna szabadságot vett ki. Három év óta először teljes két hetet. Elutazott Lillához Szegedre. Sétáltak a Tisza-parton, kis kávézókban ettek, nézték a hidakat az esti fényben. Anna mindent lefényképezett: a vizet, a házak homlokzatát, a tereket, a váratlanul felbukkanó macskákat.
Júniusban Judit, az uszodából, meghívta egy túraklubba. Nem volt semmi komoly: rövid hétvégi kirándulások Budapest környékén, gyalogos útvonalak, közös főzés tűz mellett. Anna gondolkodott rajta, aztán igent mondott. Furcsa volt, szokatlan, néha kissé esetlennek érezte magát, mert rég nem került ismeretlen társaságba. De jó is volt. Másképpen jó, mint amit addig ismert.
Péter júniusban kivett egy lakást. Egyszobás volt, kicsi, de az övé. Vett bele egy rendes matracot, felszerelt egy polcot. Felhívta Lillát, és bediktálta a címét. A lánya azt mondta, majd egyszer elmegy ellenőrizni.
— Apa, van nálad egyáltalán ennivaló?
— Van.
— Mi pontosan?
— Lilla.
— Apa, mi pontosan?
— Tojás. Kenyér. Kávé.
— Ez nem ennivaló.
— Veszek majd.
— Ma vegyél. Ígérd meg.
— Megígérem.
Vett is. Hajdinát, csirkét, még néhány apróságot. Megfőzte, megette egyedül, csendben, közben kinézett az új lakása ablakán. A lakás még idegen volt, de már nem teljesen. Lassan, óvatosan kezdett az övévé válni.
Az élet ment tovább.
Mindenkinek a maga útján.
Anna egy forró augusztusi vasárnapon ment uszodába. Olyan városi hőség volt, amelytől a hűvös víz külön ajándéknak tűnik.
Leúszott egy kilométert. Már könnyedén ment. Nem kapkodta a levegőt, nem számolta kínlódva a hosszokat.
Utána Judittal és Katalinnal ült a büfében. Citromos teát ivott, ropogós perecet majszolt.
Arról beszélgettek, hogy Katalin az előző hónapban a Balatonnál járt. Meg arról, hogy a klub szeptemberben az Őrségbe készül. És arról is, hogy Judit unokája első osztályos lett.
Hétköznapi beszélgetés volt. Semmi különös.
Anna két kézzel fogta a csészét. A tea forró volt, a csésze fehér, ép, repedés nélküli. Arra gondolt, hogy nyolc hónappal korábban még nem ismerte ezeket az embereket. Nem tudott erről az uszodáról, erről a büféről, ezekről a vasárnapi teákról.
Sok mindenről nem tudott.
Az élet tud meglepetést okozni. Nem mindig jót. Néha fájdalmasat, néha olyat, amely után az ember sokáig nem találja a helyét. De előfordul, hogy a meglepetés csendesen érkezik. Figyelmeztetés nélkül. Egy csésze tea, egy perec, egy Judit nevű nő képében, aki hangosan nevet a medence szélén, és túraklubba hívja az embert.
— Anna, szeptemberben jössz velünk? — kérdezte Judit.
— Azt hiszem, igen — mondta Anna.
— Helyes — bólintott Judit. — Szép vidék. Majd meglátod.
Anna visszabólintott.
Megitta a maradék teát.
A büfé ablaka mögött ott izzott az augusztus: meleg volt, zajos és eleven.
Előtte pedig ott állt a szeptember.
És utána minden más.