Vékony lepelként terült szét a járdán, és ahol a kaparó végigsiklott, alatta frissen, tisztán csillant meg az aszfalt.
Anna csak nézte.
Nem fogja megtámadni a lakás ügyét.
Nem érzett diadalt. Inkább valami fáradt megkönnyebbülésfélét, mintha egy hosszú betegség után végre lement volna a láz, de a lábakban még ott maradna a gyengeség. Ilyenkor az ember nem akar mást, csak leülni az ablak mellé, és figyelni, ahogy hull a hó.
A telefon megrezzent. Megint Lilla volt. Anna elmosolyodott, és felvette.
— Anya, pénteken mégis elmegyek hozzád.
— Lilla…
— Anya. Ne kezdj vitatkozni. Odamegyek, főzök valamit. Mikor ettél utoljára rendesen?
— Tegnap reggel.
— Na látod. Pénteken várj. És ne mondd, hogy „nem kell”, mert már megvettem a jegyet.
Anna halkan felnevetett. Saját magát is meglepte vele.
— Kibírhatatlan vagy.
— Tőled örököltem — felelte Lilla. — Szia, anya. Minden rendbe jön.
Miután Lilla bontotta a vonalat, Anna még jó ideig az ablaknál maradt.
Kint esett a hó.
A házmester szinte jókedvűen kaparta a járdát.
Minden rendbe jön.
Azt persze még nem tudta, mikor. Egy hónap múlva, fél év múlva, esetleg csak egy év elteltével. De azt már igen, hogy az élete nem ért véget előző este, amikor Péter mögött becsukódott az ajtó. Ezt érezte abban is, hogy a ragasztott fülű csészét mostantól bármikor előveheti. Abban, hogy reggelenként csend lesz a fürdőszobában. Abban, hogy végre megveheti magának azt az uszodabérletet, amelyet két éve halogatott, mert Péter szerint fölösleges hóbort volt. És abban is, hogy pénteken Lilla vacsorája kerül majd az asztalra. Ez pedig jó volt.
Anna felvette a telefont, és megkereste az uszoda számát.
Vasárnapra időpontot kért.
Péter négy napot töltött Eszternél.
Az ötödik napon a nő leültette. Nem élesen, nem durván, de félreérthetetlenül.
— Péter. Beszélnünk kell.
A férfi a konyhában ült, kávéval a kezében. Ránézett.
— Mondd.
Eszter vele szemben foglalt helyet. Összekulcsolta a kezét az asztalon, szinte ugyanúgy, ahogy Anna tette azon az estén. Péter észrevette magán, hogy akaratlanul is összehasonlítja őket.
— Én erre nem állok készen — mondta Eszter. — Arra, hogy te mostantól… itt legyél. Végleg. Azt hittem, ezt akarom, de… — elhallgatott egy pillanatra. — Találkozgattunk. Titokban. Az egészen más volt. Most meg idejöttél egy táskával, és…
— Értem — vágott közbe Péter.
— Péter, én nem…
— Eszter. Semmi baj. Tényleg értem.
Kiitta a kávéját, a csészét a mosogatóba tette, aztán kiment az előszobába. A sporttáska még mindig ott állt, szinte teljesen kipakolatlanul. Csak néhány holmit vett ki belőle az elmúlt napokban.
— Péter — Eszter utána ment. — Sajnálom.
— Ne sajnáld.
— Hová mész?
— Még nem tudom. Talán Andráshoz. Mondta, hogy mehetek.
Bekötötte a cipőjét, majd felkapta a táskát.
— Ez nem jelenti azt, hogy én… — kezdte Eszter.
— Eszter — nézett rá Péter. — Komolyan. Rendben van.
Aztán kilépett az ajtón.
A liftben egyedül utazott lefelé; aznap kivételesen működött. A fém ajtóban bámulta a saját torz tükörképét. Olyan volt, mint minden liftbeli visszaverődés: az orr egy kicsit szélesebb, a homlok alacsonyabb, az arc egyszerre idegen és nagyon is ismerős.
Negyvennégy éves.
A lánya Szegeden. A felesége már szinte volt feleség. A szeretője pedig, akiről kiderült, hogy nincs felkészülve rá.
És egy táska.
A lift megállt, az ajtók szétnyíltak.
Péter kilépett.
Csütörtökön Gábor irodájában találkoztak. A helyiség kicsi volt, az ablak az udvarra nézett, a párkányon egy kaktusz állt, a falakon bekeretezett oklevelek sorakoztak.
Anna pontosan érkezett. Péter öt perccel korábban ért oda; amikor belépett, a férfi már ott ült, és a kaktuszt nézte.
Egymásra pillantottak.
— Szia — mondta Péter.
— Szia.
Anna leült vele szemben, az asztal túloldalára. Gábor elfoglalta a helyét, és szétterítette maga előtt az iratokat.
— Akkor — kezdte az ügyvéd —, javaslom, hogy a lakással indítsunk.
Elkezdték.
Péter alig beszélt. Többnyire csak bólintott, elfogadta, amit kellett. Egyszer hozta szóba a nyaralót: azt mondta, ott vannak a szerszámai, azokat szeretné elvinni. Anna erre csak biccentett. Természetesen, vigye. Egyszer Péter elkapta a tekintetét. Anna nem kapta el a szemét. Nyugodtan nézett vissza rá, egyenesen, úgy, ahogy arra az emberre néznek, akit valaha nagyon jól ismertek, mostanra pedig éppen eléggé.
Egy óra múlva minden papíron ott volt az aláírásuk.
Együtt léptek ki az irodából, pusztán azért, mert ugyanazon az ajtón kellett távozniuk. A folyosón Péter félreállt, és tartotta neki az ajtót. Anna biccentett, és elsőként ment ki.
Odakint február volt: szürke, szeles, nedves hóval, amely mintha maga sem tudta volna eldönteni, essen-e vagy sem.
— Hát — szólalt meg Péter.
— Hát — felelte Anna.
Hallgattak egy darabig.
— Lilla tudja? — kérdezte a férfi.
— Igen. Hétvégén nálam volt.
— Hogy van?
— Megviseli, de tartja magát.
— Felhívom.
— Hívd.
Újabb csend következett.
— Anna — mondta végül Péter.
— Igen?
— Te… tényleg jól vagy?
Anna ránézett. Aztán a vizes hóra, a fakó égre, az út mentén álló csupasz fákra.
— Jól leszek — mondta. — Rendben leszek.
Péter bólintott.
— Szia, Anna.
— Szia, Péter.
Ellentétes irányba indultak.
Anna a metró felé ment, gyors léptekkel, vissza sem nézett. A zsebében melegedett a telefon. Lilla megint hívta hétvégére. Réka üzenetet írt, érdeklődött, mi van vele. Az uszodától emlékeztető érkezett a vasárnapi alkalomról.
Az élet ment tovább. Külön, saját mederben, új formában.
A nedves hó már esés közben olvadni kezdett.
Anna előre ment.
Három hónappal később végül megvette az uszodabérletet.
Nem abba az uszodába, amelyet két éven át nézegetett, mert azt időközben felújítás miatt bezárták. Egy másikat választott, két villamosmegállóval messzebb. Havonta kétezer forinttal drágább volt, viszont rendes sávokkal, és olyan személyzettel, amely nem beszélt fölöslegesen.
Első alkalommal vasárnap reggel nyolcra ment. Betette a táskájába az úszósapkát, a szemüveget és a fürdőruhát: azt a kék, fehér csíkos darabot, amely három éve lógott a szekrényben, a nyári holmik mögött. Átöltözött, majd belépett a medencetérbe.
Ilyen korán szinte üres volt az uszoda. A szomszédos pályán három idősebb asszony úszott lassan, közben a medence szélénél beszélgettek. A túlsó sarokban egy hatvan év körüli férfi komoly arccal, szabályos mellúszásban rótta a hosszokat. A víz áttetsző volt, enyhén kékes, klórszagú. Anna egy pillanatra megállt a peremen, mielőtt beleereszkedett volna.
Elrúgta magát.
Úszni kezdett.
Az első száz méteren alig kapott levegőt. Elszokott tőle, túl régen volt már a vízben. Megállt, kifújta magát, aztán újra elindult. Majd megint. Aztán egyszer csak megtalálta a ritmust: karcsapás, levegővétel, forduló a falnál. Onnantól könnyebb lett. Úszott, és a feje üres maradt. Ez jó volt. Hónapok óta először nem zakatolt benne semmi. Nem számolt, nem ismételgette magában az ügyvéddel folytatott beszélgetéseket, nem pörgette vissza esténként azt a napot, nem jöttek elő rosszkor az emlékek.
Csak a víz. Csak a karjai. Csak a levegő.
Nyolcszáz métert úszott le. Amikor kimászott a medencéből, remegett a keze, mégis valami elégedettséghez hasonló érzés ült meg benne.
A zuhany alatt, a forró vízben arra gondolt, hogy rendes úszószemüveget kell vennie, mert amit most hozott, nyomta az orrnyergét. Talán egy termoszt is, hogy teát vihessen magával. Úszás után jól esne valami meleg, a földszinti automata pedig ihatatlan löttyöt adott.
Apró tervek. Egyszerű, gyakorlati dolgok.
A tükör előtt szárította a haját, és közben az arcát figyelte. Smink nélkül, a víztől kipirulva, vizes tincsekkel a homloka körül. Negyvennyolc éves. Nem mondta volna, hogy megváltozott. Inkább csak más lett. Mint a ragasztott fülű csésze: ugyanaz a tárgy, csak van rajta egy repedés. És az a repedés már nem szégyellnivaló, egyszerűen hozzátartozik.
Kifelé menet összefutott az egyik asszonnyal azok közül, akik a mellette lévő pályán úsztak. A középső volt az, aki a leghangosabban nevetett.
— Először járt itt? — kérdezte, miközben a sálját tekerte a nyakába.
— Igen.
— Legközelebb jöjjön kilencre. Van itt egy kis társaságunk, utána a büfében kávézni szoktunk. — Rámosolygott, könnyedén, minden nyomás nélkül. — Judit vagyok.
— Anna.
— Akkor rendben, Anna. Találkozunk.
Judit elindult előre a járdán, a villamosmegálló felé. Anna még egy pillanatig ott maradt, és nézte, ahogy távolodik.
Aztán a zsebébe nyúlt a telefonjáért.